Teal Swan “Give it all you got! – vagyis Adj bele mindent! című videója eléggé benyomott nálam gombokat. Arról szól a videó, hogy bizonyos emberek a dolgokat vagy a lehető legtökéletesebbre csinálják meg, vagy sehogy, és ezek az emberek általában sikeresek, és sokat tanulhatunk tőlük. A videót egy másik posztban elemzem majd. Engem idegesítenek a perfekcionisták (Vajon miért? Mert anyukám is az?), ráadásul szerintem gyakran hatékonytalanok is.
Az én véleményem az, hogy az ilyen perfekcionisták gyakran hatékonytalanabbak, mert irreálisan sokáig szüttyögnek egy feladat felett, és csak akkor adják ki a kezükből, amikor az ő nagyon magas mércéjük szerint tökéletes, és nem érdekli őket, hogy ez adott esetben sokáig tart, és valaki más (csapatmunka esetén) arra vár, hogy ők az ő részükkel kész legyenek, azzal sem törődnek, hogy perfekcionista törekvéseik miatt nem tudják tartani a határidőt, és sok esetben egy adott feladatnak nem kell annyira tökéletesnek lennie, mint amennyire a perfekcionista feltételezi, kevésbé kidolgozottan is megfelel.
Például előfordult egy munkahelyemen, hogy a főnök kért egy kimutatást egy kollégától “x” határidőre. A főnök kifejezetten kérte, hogy csak a csupasz adatokat küldje el neki, olyan gyorsan, amilyen gyorsan csak lehet, mert csak az adatokat fogják két másik vezetővel elemezni, nem kell szépnek lennie a dokumentumnak, és csak azokat az adatokat készítse össze, amit ő kér, illetve a gyorsaság a lényeg, mert gyorsan kell döntést hozniuk. A főnök azt mondta, szerinte ez egy néhány óra alatt teljesíthető feladat.
A kolléga ezzel szemben belerakott egy halom olyan adatot és elemzést, amit a főnök nem is kért, illetve egy csilli-villi szépen megformázott dokumentumot készített, Ezáltal néhány óra helyett három nap alatt végzett a feladattal. A főnök négyóránként írt neki, hogy kész vagy már? A kolléga írt, hogy még nem, kell még idő. Amikor három nap után büszkén elkészült, és elküldte a doksit, a főnök lecseszte, hogy nem tartotta be a határidőt, a késés neki és a döntéshozóknak rengeteg idejét és pénzét rabolta el, csak a csupasz adatokat kérte, nem kellett volna a formázásra időt elcsesznie, a plusz adatok, amiket ő nem kért, zavaróak, és félreértésre adnak okot, nem hallgatta meg, hogy ő (a főnök) mit kért, ignorálta, és a saját elképzelése szerint oldotta meg a feladatot, holott nem ez volt a kérése. A kolléga erre felháborodottan és frusztrálta kikérte magának, hangsúlyozva, hogy három napot dolgozott kőkeményen egy feladaton, megcsinálta tökéletesre, és még ő van lecseszve.
A magánvéleményem az, hogy a perfekcionisták szintén perfekcionista, kritikus szülők gyermekei. Ezek a szülők csak a tökéletessel elégednek meg, mindenbe belekötnek, amit a gyerek csinál, és addig nem hagyják békén, amíg a bizonyítvány nem színötös, amíg a leckében van egy “a” betűnyi elütés, vagy amíg a kitakarított gyerekszobában egyetlen porszem is található. Eközben meg vannak győződve róla, hogy ők jó szülők, mert magas elvárásokat támasztanak, ezért gyermekük megtanul keményen küzdeni, és sikeres lesz az életben. Ez gyakran így is történik, de a gyerek nagy árat fizet ezért. Egyrészt az lesz a feltételezése, hogy ő csak a teljesítményéért szerethető, önmagáért nem, csak akkor szeretik, ha ötöst hoz, ha nincs elütés a leckében, és ha a gyerekszobában minden élén áll. Így azt fogja feltételezni (tudattalanul persze), hogy ő önmagáért nem szerethető, csak a jó teljesítményéért, és máris kész egy sikeres, ám belül alacsony önbecsüléssel rendelkező, kevés önbizalommal bíró felnőtt, aki internalizálja, belsővé teszi kritikus szülőjét, hogy felnőve ez a belső kritikus szülő irányítsa, az igazi szülő (és önmaga) helyett.
A belső kritikus szülőt a gyerek arról a képről mintázza, ahogyan ő gyerekként a kritikus anyukát vagy apukát elképzeli. Ez a belső kép olyan mint egy fotó, soha nem változik. Hozzá kell tenni, hogy az igazi szülők gyakran nem annyira szörnyűek, ahogyan a gyerek “gyerekkori” tudata lefotózta és belsővé tette. Előfordul, hogy a gyerek tudata eltúlozta a szülő kegyetlenségét. Viszont a végeredmény szempontjából ez mindegy: Az illetőt egy kegyetlen belső kritikus szülő kényszeríti arra, hogy csak a tökéletessel elégedjen meg. A fenti példában szereplő kolléga ezért nem azt csinálja, amit a főnöke kér, hanem azt, amit a benne élő kritikus szülő kér. (Persze ez a folyamat őbenne gyakran tudattalan.) Miért teszi ezt? Mert még mindig a szülőnek akar megfelelni. Megszokta, hogy a tökéletes teljesítmény nyújtásával ki tudja csikarni a szülőből a szeretetet, figyelmet. Ezért is háborodik fel annyira, amikor a főnök mindezt nem értékeli. “Hiszen ha tökéleteset nyújtok, akkor szeretnek, és elfogadnak, kapok figyelmet. Akkor ez most miért nem működik? Mi van?” – gondolja a frusztrált és csalódott belső gyermek.
A szeretet művészetét a szüleinktől tanuljuk. Amit a szüleink tanítanak nekünk arról, hogy “ez a szeretet”, arról fogjuk azt hinni, hogy az a szeretet. Ahogyan a szüleink viszonyulnak hozzánk, azt fogjuk normálisnak tartani az emberi kapcsolatainkban, a másokkal való kapcsolatban, az összes “significant other”-rel való kapcsolatban. Ha a szülő megver, a tudatalatti, a belső gyermek azt tanulja: “ha megvernek az = szeretet”. Ha a szülő csúfolja, viccbe burkolva a sértését (a gyermeki elme mindent igaznak fogad el, még nem érti a viccet, az iróniát, ezért nagyon káros gúnyolni a gyerekünket, majd közölni vele, hogy “Ne már, csak vicceltem”), akkor a gyerek azt fogja gondolni = gúnyolódás= szeretet. Ezért felnőve a benne élő belső gyermek azokhoz az emberekhez fog vonzódni, akik hasonlóképpen bánnak vele, azokat a kapcsolatokat pedig, ahol nem bánnak vele rosszul, nem fogja “igazinak”, “igazi szerelemnek” érezni, ezért kilép belőlük, keresve egy olyat, ahol megkapja a megszokott bántását.
Hasonlóképpen, ha a perfekcionista szülő perfekcionizmussal rombolja a gyermeke önbecsülését, az illető felnőve gyakran találja majd magát örökké elégedetlen, kritikus partnerek mellett.
Az “azt a bánásmódot keresem párkapcsolatban, amit a szüleimtől kaptam” tudatalatti dinamika arra is jó, hogy a belső gyermek megpróbálja kijavítani, kiköszörülni a gyerekkori csorbát: “Apám alkoholista volt, keresek egy szintén alkoholista partnert, de most nem az fog történni! Most más lesz a sztory vége! Most megjavítom az illetőt! Most megmentem az illetőt! Most happy end lesz!” Ezt gondolja a belső gyermek, aki a tudatalattink része. Természetesen ezek a mondatok “a tudatalattiban hangzanak el”. A tudatos elmébe ez az info nem megy át. A tudatos elme ezt gondolja: “Nagyon bejön nekem ez a pasi. Őrülten vonzónak találom. Különlegesnek érzem magamat mellette. Szexuálisan is őrülten vonzódom hozzá. Úgy érzem, megtaláltam az igazit. Kicsit sokat iszik. De talán annyira nem vészes. Talán csak szeret bulizni. Társaságban mindenki legurít egy-két sört, meg este meló után a tévé előtt. Ez normális.”
Egy nem alkoholistával aki, szeretné, és nem bánna vele olyan szarul, mint az apja, ezt a játékot nem lehet játszani, mert a nem alkoholista már alapból jó, és rajta nincs mit megmenteni. Itt a belső gyermek a tudatalattiban ezt “mondja”: “Nem úgy bánik velem, mint az apám. Ez fura. Ez tuti nem szerelem.” A tudatos elmében ez a gondolat születik meg: “Nagyon rendes, de rém unalmas, semmit nem érzek iránta és szexuálisan sem vonzó. Ez tuti nem szerelem. Nincs vele semmi gond, csak úgy érzem, nem vagyok szerelmes.”
A megoldás az, hogy felismerjük, hogy a szüleinkről gyerekkorunkban lőtt, gyakran eltúlzott, nem valós pillanatfelvétel “belső szülő” és a neki megfelelni akaró”belső gyermek” irányítja gondolatainkat, érzéseinket és tetteinket is, nem mi magunk. Ha ezt felismertük, akkor elkezdhetjük kitalálni, hogy mi, felnőttként kik vagyunk, mit akarunk csinálni, hogy szeretnénk élni. Elkezdhetünk a saját szabályaink szerint élni. Hiszen felnőttként ezt már mi magunk határozzuk meg. Felnőttként már csak a saját elvárásainknak kell megfelelnünk, nem másokénak. Felnőttként megbocsáthatunk magunknak. Felnőttként felismerhetjük, hogy hibázni normális, a tanulási folyamat része, és a hibából többet tudunk tanulni, mint a sikerből, ezért nem vagyunk rossz emberek. Ha a hibázás lehetőségét tanulási lehetőségnek fogjuk fel, akkor sokkal több dologba merünk majd belefogni, hatékonyabbak leszünk, stressz helyett kíváncsian állunk majd hozzá egy feladat, egy vizsga kimeneteléhez, hiszen tudjuk, nem dől össze a világ, ha hibáztunk, ettől nem vagyunk rossz emberek, újra és újra megpróbálhatjuk, közben pedig tanulunk. és ez vezet az igazi sikerhez, nem a perfekcionizmus. Felnőttként megadhajtuk magunknak azt a feltétel nélküli szeretetet és elfogadást, amit szüleinktől nem kaptunk meg. Adott esetben ehhez érdemes szakember segítségét is kérni.