Most egy veszekedés kapcsán szeretném kielemezni azt a kérdést, hogy tényleg mindig mindent meg kell-e beszélni a másikkal, ahogyan azt sok népszerű önismereti irányzat és szakértő tanítja.
A munkámat nem éreztem kielégítőnek, unalmasnak és lebutítottnak éreztem, ezért váltottam. Az utolsó hónapomat töltöttem, és az egyik szerettem hallotta, ahogy az egyik feladatomat tanítom az utódomnak. “Úristen, ez a te munkád tényleg ennyire unalmas és lebutított? Csupa másolás, és manuális feladat.” – mondta a szerettem. Tudtam, hogy igaza van, a munkám unalmas és nem ad számomra választási lehetőséget, éppen ezért is váltottam. Mégis, az ő szájából nagyon sértőnek hangzott, hiszen a munkám az én választásom is, annak idején én választottam, és az én döntésem engem is minősít, úgy éreztem, mintha engem tartana unalmasnak és butának, hiszen csak egy unalmas és buta ember visel el egy ilyen munkát.
Fájdalmas érzés hasított belém a mondata hatására. Gyorsan végigfuttattam a fejemben, hogy az ő mondata generált bennem egy gondolatot – ha a munkám unalmas és buta, akkor én is az vagyok – ez a gondolat fájdalmas érzést vált ki belőlem. Szóval ez az oka a fájdalmas érzésnek, nem az, hogy ő mondta ezt a mondatot, hanem az, hogy én ennyire negatív jelentéstartalmat társítok az ő mondatához, amivel (magával a mondattal) tulajdonképpen egyetértek. Ráadásul, mivel bízom benne, szeretem őt és ő is szeret, és tudom, hogy nem akarna soha megbántani, tudom, hogy nem bántásból mondta, amit mondott, ezért ezt most ennyiben hagyom.
Azt is megfigyeltem, hogy az utóbbi időben nagyon sok olyan mondatot kaptam emberektől, amik betriggereltek, megbántottak, feldühítettek, és nagyon régi gyerekkori “nem vagy elég jó” sérelmeket élesztettek újjá. Rájöttem, hogy a vonzás törvénye értelmében ha megjelenik a külső világban egy negatív energia (akár ember vagy mondat, beszólás vagy esemény formájában), akkor annak a negatív minőségnek az én saját tudatomban is léteznie kell, gyakorlatilag a saját tudatomban meglévő negatív gondolat hívja be a másik embert, és mondatja ki vele az én negatív gondolatomat, tükröt tartva elém. Oké, akkor itt gyógyulatlan “nem vagy elég jó” sérelem van – gondoltam.
Viszont a szerettem észrevette, hogy bánt valami. Megkérdezte, hogy mi a baj. Szóval nem jött rá, hogy az ő mondata bántott meg. Viszont mivel a fenti dolgot lefuttattam, tudtam, hogy nem akart megbántani, ezért feleslegesnek éreztem megbeszélni vele.
-Mi a baj? – kérdezte.
-Semmi – mondtam.
-De látom, hogy van valami.
-De nincs semmi.
-De mondd már el. Látom, hogy van valami.
-Oké. Az előbbi mondatod nagyon megbántott. Olyan, mintha engem tartanál butának és unalmasnak, nem csak a munkámat. Lekezelő, lenéző volt az a mondat. Tudom, hogy nem akartál megbántani, és nem direkt volt. Csak nekem úgy jött le. Ezért is nem akartam megbeszélni. Hagyjuk.
-Elegem van abból, hogy te mindenen megsértődsz! Már félek megszólalni! Kétnaponta megsértődsz! (itt már üvöltött).
-Milyen kétnaponta? Mi volt két napja, amin megsértődtem? (Én is üvöltöttem).
-Volt egy eset. (Itt mondott egy példát).
-Az nem volt semmi. Mondj még egyet, amikor megsértődtem!
-Jóvanna, mit tudom én! Csak azt érzem, hogy már nem merek megszólalni, mert megsértődsz.
-Ezért nem akartam megbeszélni. Mert azt hozod ki belőle, hogy én vagyok a hülye. Egy idegbetegnek állítasz be. Pedig a bunkó mondatodra tök normális válasz, hogy kiakadok! El se akartam mondani, pont ezért, mert úgyis az a vége, hogy én vagyok a hülye! Tudom, hogy nem akartál megbántani! De nekem attól még szar! Azt érzem, amit érzek! Jogom van az érzéseimhez! Stresszes vagyok az új munka miatt és itt van még egy csomó probléma! Aggódom, és dühös vagyok!
Itt nem bírtuk tovább, és összeborultunk, átöleltük egymást és kibékültünk. Az volt az ijesztő, hogy szinte láttam, ahogy az internalizált szüleink veszekednek bennünk és egymásra dobálják a sértéseket.
Szóval így utólag visszagondolva nem tudom, mire volt jó az, hogy ezt most “megbeszéltük” hiszen csak üvöltözés lett a vége. Ő úgy érezte, hogy hibáztatom, pedig csak az érzéseimet osztottam meg vele, hiszen ő kérte, hogy mondjam el, hogy mi a bajom. Ráadásul közben végigfuttattam az agyamban, hogy ha én full magabiztos lennék, akkor meg sem érintene ez a mondat. Szóval én most azt érzem, ezt hülyeség volt megbeszélni.
Amit következtetésként levontam, hogy a tudatalatti negatív automatizmusát minél előbb kell elkapni.
- Esemény: Elhangzik a “sértő” mondat, itt dönthetnék úgy, a “Milyen unalmas a munkád” nem jelenti azt, hogy “Azt gondolom rólad, hogy unalmas vagy.” A másik ezt nem mondta. Ezt én találtam ki.
- Gondolat: A másik unalmasnak tart. Ez nekem fáj. Itt elkaphatnám, hogy nem azt mondta, hogy unalmas vagyok, csak a munkám az, azt, hogy unalmasnak tart, én “találtam ki”.
- Érzés: Fáj, hogy unalmasnak tart. Itt elkaphatnám, hogy egy olyan gondolat váltja ki a fájdalmas érzést, amit én gondolok, a másik ezt nem mondta. Bónusz: Ha van elég önbizalmam, sz@rok rá, hogy minek tart és minek nem tart. Mindenki azt gondol, amit akar. Én tudom magamról, hogy nem vagyok unalmas, akkor nem billenthetne ki egy ilyen mondat.
- Cselekvés: Mivel fáj, hogy a másik unalmasnak tart, hibáztatom és üvöltözök vele. Itt elkaphatnám, hogy egy általam gondolt gondolat által kiváltott érzés késztetett cselekvésre, (üvöltözés, hibáztatás), de választhatok másik cselekvést, például, hogy elszámolok tízig (százig, ezerig), elmegyek sétálni, légzőgyakorlatokat végzek, vagy megírom ezt a posztot. De nem ezt választottam. Talán majd legközelebb.
Még felmerült az is, hogy utálom magamban azt, hogy sokkal érzékenyebb vagyok az átlagnál. Aztán megerősítettem magamban, hogy talán emiatt vagyok kreatív, empatikus, jók a megérzéseim ( csak nem hallgatok rájuk:() és talán emiatt vagyok viszonylag nyitott. Szóval az érzékenységnek, amit utálok magamban, van egy csomó pozitív hatása. Ráadásul megfigyeltem, hogy egyes emberek sértődékenyebbek, míg mások kevésbé.
Talán az önbizalom erősödésével a sértődékenység javul, de az én alapvetően érzékeny és empatikus természetem talán soha nem fog megváltozni, és itt lenne az ideje, hogy elfogadjam, beintegráljam, és az érzékenységem pozitív aspektusait tudatosítsam, ha már ezt kaptam, erre az inkarnációmra. 🙂
Talán, ha én elfogadnám önnön sértődékenységemet, akkor a környezetem is, az, hogy a másik nem fogadja el a sértődékenységemet, azt a tükröt tartja elém, hogy én nem fogadom el önnön sértődékenységemet, különben a vonzás törvénye értelmében meg se jelent volna az a helyzet a fizikai valóságomban.