Mindig is nehezen kezeltem az energiavámpírokat. Én azokat az embereket hívom így, akik burkoltam vagy nyíltan olyat mondanak, vagy csinálnak, ami engem megbánt, lehúz vagy felidegesít, magyarázkodásra vagy agyalásra késztet. Megosztom egy legutóbbi tapasztalatomat.
Egy hozzám nagyon közel álló ember úgymond “betriggerelt”, vagyis egy beszólásával megbántott és felidegesített. Byron Katie módszerével megvizsgáltam a gondolatot, ami a negatív érzést okozta. Az ismerős beszólása arra késztetett, hogy ezeket gondoljam:
- Az illető beszólásával arra akar utalni, hogy nem vagyok szerethető.
- Az illető beszólása miatt félek attól, hogy nem vagyok szerethető.
- Az illető beszólása elhiteti velem, hogy nem vagyok szerethető.
A gyorsaság kedvéért csak a négy fő kérdésen szaladtam végig. Igaz ez, biztosan igaz, ki vagyok, amikor ezt a gondolatot gondolom, és ki vagyok, amikor nem gondolom ezt a gondolatot?
Odáig már eljutottam az önismereti fejlődésben, hogy nem hagyom elhitetni magammal bárki által, hogy szar vagyok. Nem. hosszú éveken át hagytam, hogy családtagok, párkapcsolatok, “barátok”, rokonok elhitessék velem, hogy nem vagyok elég jó, nem vagyok szerethető, és önbizalomhiányossá, ezáltal pedig sikertelenné váljak. Tehát az első gondolatról egyértelműen beláttam, hogy nem igaz.
Viszont az ismerősöm beszólása zokogásra, két napon át tartó ideges agyalásra, álmatlan éjszakákra, dühre és szomorúságra késztetett. Az volt a fura, hogy ha tudom, hogy nem vagyok szar, és tudom, hogy szerethető vagyok, akkor hogyan tudott egyetlen mondat ilyen szinten kibillenteni úgy, hogy tíz éve foglalkozom önismerettel és napi szintem meditálok, és végzek egyéb lelki gyakorlatokat?
Rájöttem, hogy a másik két gondolat miatt:
Van egy részem, ami bár nem gondolja, de még mindig fél tőle, hogy kiderül, hogy ő nem szerethető, és fél attól, hogy újra el fogja hinni, hogy nem szerethető.
Végülis két nap sírás, szomorúság és düh után egy ideig hagytam létezni a negatív érzést, anélkül, hogy próbálnám megváltoztatni vagy minősíteni (a trükk, amiről tudom, hogy működik, mégis tök nehezen megyek bele mert tudom, hogy fáj.) A következőre jutottam:
-Bűntudattal gyötörtem magamat, hogy ennyi önismereti munka után is így ki tudnak billenteni.
-Rájöttem, hogy nem a rokonom bántott meg, hanem az a fotó, amit a lelkemmel, a tudatalattimmal róla készítette. Az én fejemben ő egy gonosz emberként létezik, pedig valószínűleg nem gonosz élete minden pillanatában, csak amikor stresszes, akkor levezeti a haragját kellemetlen beszólás formájában az első emberen, aki éppen az útjába kerül, és ez most pont én voltam. Tehát lényegében én bántottam meg magamat.
-Az az ő döntése volt, hogy beszól, de az az én “döntésem” volt, hogy két napig zokogok, szomorkodok, és ezen pörgök.
-Végül arra jöttem rá, hogy rendben volt az a tény, hogy két napig szomorkodtam, agyaltam és dühöngtem, mert a negatív érzések begyógyulatlan sebek meglétéről árulkodnak. Ha nem dühöngök, sírok és agyalok, akkor nem jövök rá, hogy ott egy gyógyulatlan seb, amit meg kellene gyógyítani. Ha nem dühöngök, sírok és agyalok, akkor talán nem jövök rá arra, hogy ott egy gyógyulatlan seb.
-Minél több önismereti munkát végzek, annál stabilabb és erősebb vagyok, ezért egyre több kapacitásom, erőm van múltbeli traumákat feldolgozni, ezért a tudatalattim egyre keményebb traumákat dobál elém elfojtásom mocsarából, hogy tessék, itt van, ezt is fel kellene dolgozni, meg ezt is, meg ezt is. Mint egy edző, aki egyre nagyobb súlyokat pakol rád, hogy fejlődj.
-A feldolgozásban számomra rengeteget segített Teal How to heal the emotional body és Emotional wake-up call című videói. Mi számomra a feldolgozás
- Tudatos vagyok arra, hogy mit érzek most: Félek, hogy nem vagyok szerethető. Ez az érzés létezik. Benne maradok.
- Nem ostorozom magamat amiatt, hogy hülye vagyok hogy ezt érzem, mert mennyi önismereti munkát végeztem már és nem kellene ezt éreznem, blablabla. Ha megpróbálom elhitetni magammal, hogy egy érzést nem kellene éreznem, azzal elárulom magamat. Az engem eláruló felnőttek is ezt csinálták: az érzéseim érvényességét, jogosságát vonták kétségbe, így nem kellett velem együttérezni, ílletve mentesültek a felelősségvállalás terhe alól. Egy szülő, aki gúnyolja, a gyerekét, majd azt mondja, csak viccelt. Egy szülő, aki megüti a gyerekét, majd közli, hogy azért tette, hogy embert neveljen belőle, meg azért, mert a gyerek őt felidegesítette. Egy szülő, aki azt mondja a gyereknek: Ne próbáld meg, úgyse sikerült. Majd közli, hogy: “Csak a te érdekedben tettem, meg akarlak óvni a csalódástól.” Közben meg azt fejezi ki, hogy nem hisz a gyerekében. Az alacsony önbecsülésnek szerintem ez az egyik leggyakoribb oka: elhitetik veled, hogy hülye vagy, ha érzel egy bizonyos érzést. Így nem a szülő a rossz szülő, hanem a gyerek a hülye. Tök egyszerű, nem? “A gyerek úgyis még kicsi, meg nem tud magáról gondoskodni, úgyis rám, a szülőre van utalva, úgyis fél tőlem. Sokkal egyszerűbb elhitetni vele, hogy hülye, hogy azt érzi, amit érez. Így az egész ügy le van tudva, az egészért a gyerek a hibás, és a szülőnek nem kell szembenéznie önnön hibáival, neagyisten bocsánatot kérnie a gyerektől. Az, hogy a gyerekből ezáltal alacsony önbecsülésű, ezáltal pedig sikertelen felnőttet csinálok szülőként, az mindegy. Majd ráfogom, hogy már gyereknek is hülye, lusta és gyáva volt. “Nyilván a szülőkben ez a folyamat nem megy végig ennyire tudatosan, de szerintem tudat alatt ilyesmi történhet.
- Felismerem, hogy az önostorozás egy engem ostorozó szülő internalizált, belsővé tett képe. Régen a szülő bántott azért, mert érzek egy negatív érzést, most viszont már én bántom saját magamat. Régen a szülő kritizált, most már én kritizálom magamat. Régen a szülő ijesztett rám a túlzott aggódásával, most meg már én ijesztem meg magamat, a belsőmben beszélő kis “szülő” segítségével.
- Miután engedtem létezni az érzést, és mivel már felnőtt vagyok (hál istennek), nem gyerek, az a feladat, hogy olyan jó szülője legyek önmagamnak, amilyenek az én szüleim nem tudtak lenni egy ilyen helyzetben. Vagyis validálom a saját negatív érzésemet, elfogadom, hogy most ezt az érzést érzem és ez az érzés ebben a pillanatban most helyes, és engedem létezni a negatív érzést egy ideig. Nekem ez olyan fél óra volt, ezalatt a kanapén feküdtem, bekuckóztam és átéltem a negatív érzést. Ilyenkor az a legjobb, ha nem gyújtunk rá, nem eszünk édességet, nem nézünk filmet, telefont, csak teljes mélységében, zsigereinkig, csontunkig átéljük a fájdalmat. Ez néha nekem sikerül, néha nem, a fájdalom nagyságától függ, de gyakorolni kell.
- Ha engedtem létezni az érzést, akár felidézhetem, hogy milyen gyerekkori emlékem van, amikor ezt először éreztem. Képzeletben odamegyek gyerek énemhez, felveszem az ölembe, átölelem, és engedem neki egy kicsit, hogy sírjon, vagy dühöngjön, vagy azt csináljon, amit akar, miközben ölelem és ringatom, képzeletben símogatom a fejét, és biztosítom őt afelől, hogy ha senki nincs is itt neki, én igenis itt vagyok neki, kiállok érte és nem hagyom cserben, tehát rám számíthat, és bennem megbízhat. Addig maradok ebben a képben, amíg jól esik.
- Ezután megnyugszom és több lehetőségem is van:
- Felidézek olyan gyerekkori emléket is, ami pozitív, olyan szülői tettet, amikor a szülő jó szülő volt. Megerősítem, hogy a szülők is csak emberek, és az esetek többségében nem szándékosan, szemétségből ártanak a gyerekeiknek, hanem saját, (gyakran saját szüleiktől kapott) tudatalatti mintáik által vezérelve (Bocsásd meg nekik, mert nem tudják, mit cselekesznek).
- Felismerem, hogy az illető nem konkrétan azt mondta, hogy nem vagyok szerethető, hanem a mondatával sugallta. Én értelmeztem úgy, hogy úgy értette, hogy nem vagyok szerethető. Ez nem jelenti azt, hogy az egészről én tehetek, és ő semmiben nem hibás, csak felismerem, hogy a negatív érzést az én feltételezésem váltotta ki. Helyzet > gondolat, értelmezés > érzés > tett. (A pasim nem hív > azt gondolom, hogy ez azt jelenti, hogy tuti nem szeret > Fájdalmat élek át, megbántva érzem magamat > Ráírok egy dühös üzenetet.)
- Felismerem, hogy nem tudom a teljes igazságot, és válthatok nézőpontot, anélkül, hogy bármelyiket igaznak fogadnám el, majd visszatérek a jelenbe, anélkül, hogy bármit elfojtanék. (A pasim nem hív > lehet, hogy nem szeret, ez esetben szakítunk majd, el kell gyászolnom a fájdalmat, ami nehéz lesz, de talán ez után fogok találni egy sokkal jobb párkapcsolatot. A pasim nem hív > annál, hogy nem szeret, sokkal valószínűbb, hogy most épp nem ér rá, és később jelentkezik. Ha napokig nem keres, akkor majd kitalálom később, hogy mi legyen ezzel a kapcsolattal. De egyelőre nem a legrosszabbra gondolok, hanem addig is, amíg nem hív, felhívom egy barátnőmet, az anyukámat, a nagymamámat, a tesómat, megnézem azt a filmet, amit már régóta akartam, foglalkozom a hobbimmal, elmegyek sportolni, főzök valami finomat, csinálok programot valaki mással, imádkozok, meditálok, stb. Egyszerűen addig is jól érzem magamat. Esetleg együtt vagyok az érzéssel, együtt vagyok a szomorú, ijedt belső gyermekemmel, és megerősítem, hogy bármi történjék, én mindig ott vagyok magamnak.)
- Felismerem, hogy bár voltak, akik nem szerettek, ez nem jelenti azt, hogy nem vagyok szerethető.
- Én szerethetem magamat.
- Isten szeret.
- Vannak olyan emberek, akik szeretnek és jól bánnak velem. Velük foglalkozom, rájuk áldozom az időmet, gondolataimat, érzéseimet, figyelmemet, nem azokra, akik szarul bántak velem.
- Megkérdezem, hogy mit tenne az, aki szereti magát, akinek van önbizalma? Egy példakép, egy barát, egy tanár, akár egy ismert ember, akire példaképként tekintek. Ő mit tenne ebben a helyzetben?
- Elfogadom,hogy nem szerethet mindenki. Mindenkit ér visszautasítás időnként. A visszautasítás általános emberi tapasztalat. Az emberi lét fájdalmas, de természetes velejárója. Ha mindenki szeretne, az elképzelhetetlen, fura lenne, a világ összes embere a szeretetével bombázna 🙂 Úgyse tudnám mindet viszonozni.
- Eldöntöm, hogy számomra mit jelent a megbocsátás. Ez lehet az, hogy ténylegesen új esélyt adok az illetőnek, aki megbántott, ekkor meg kell mondanom neki, hogy pontosan mivel bántott meg, és ez belőlem milyen érzést váltott ki, és meg kell kérnem, hogy többé ne csinálja. Nem várom el, hogy mindezt magától kitalálja. Feltárom előtte a gondolataimat és érzéseimet. Ha megígéri, hogy többé nem csinálja, akkor meg kell előlegeznem neki a bizalmat, és újra kezdeni a kapcsolatot, tiszta lappal, ekkor úgy tekintem, mintha most találkoztunk volna először, és semmit nem tudok róla, ezért azt sem feltételezem róla, hogy bántani fog.
- Tiszteletben tartom, hogy saját magamat meg tudom változtatni, (azt is nagyon nehéz mondjuk), de másokat nem. Nem áll hatalmamban az, hogy miről mit gondol, mit érez, mit mond és mit csinál. Ezért, miután feltártam neki az érzéseimet, és nem volt rá vevő, és nem ismeri el a hibáját, vagy éppen elismeri, de rövid idő múlva újra megbánt, akkor felismerem, hogy nem tudom őt megváltoztatni, nem tudok bocsánatkérést kicsikarni, ha ő maga nem akar bocsánatot kérni, nem tudom meggyőzni őt saját igazamról erővel, nem tudom a viselkedését erővel megváltoztatni, stb. Ha nem változtat a viselkedésén, és továbbra is szarul bánik velem, miután jeleztem a problémámat, akkor eldönthetem, hogy pazarlom-e az időmet továbbra is erre az emberre, vagy nem.
- Dönthetek úgy, hogy számomra azt jelenti a megbocsátás, hogy gondolatban vagy ténylegesen megköszönöm neki a hasznos tanulási tapasztalatot, amit a bántása révén szereztem, és megszakítom a kapcsolatot az illetővel. Ebben az esetben nem agyalok a tettein, nem kesergek róla, nem pletykálkodok és panaszkodok róla ismerősöknek magamat sajnáltatva, csak simán túllépek a dolgon és kész, majd olyan emberekkel veszem körül magamat, akik jól bánnak velem, nem olyanokkal, akik szarul.
- Vagy magammal töltök minőségi időt, (és Istennel), feltöltekezve szeretettel, így megerősítve és kinyitva magamat arra, hogy befogadjam más emberek szeretetét, és én is adjak nekik szeretetet. Jobb egyedül, mint rossz társaságban. Ha Istennel vagyunk, soha többé nem vagyunk egyedül.
- Felismerem, hogy lehúzó emberi kapcsolatoktól megszabadulni nehéz, a társadalom rosszallását válthatja ki, stb. Viszont megéri. A rosszalló társadalom meg nincs az én helyemben, nem tudják, hogy milyen nekem ez az egész, magukból indulnak ki, és különben is, az én életemről van szó, nem az övékéről, ebből az életemből nekem ez az egy darab van, és hadd éljem már úgy, ahogyan én szeretném, főleg tekintve, hogy véges időt töltök el itt a Földön, és minden értelmetlen kapcsolatba beleföccölt idő kuka.
- Minél inkább kiállok magamért, annál kevésbé árulom el magamat ugyanúgy, ahogy engem is elárultak azok, akik nem álltak ki értem. Minél jobban kiállok magamért, ott vagyok magamnak, nem hagyom magára magamat, annál jobban bízom magamban > annál több az önbizalmam > annál jobban kezelek minden helyzetet > az emberek annál kevésbé éreznek nyomást, amikor a társaságomban vannak > annál jobban bíznak bennem >annál jobban bízom én is bennük > annál jobban begyógyul a bizalomvesztés, árulás okozta seb. Ahogy magammal bánok, mások is úgy bánnak velem.
Hasznos videók: