Miért nem hallgatok az intuíciómra? Dohányzás

Egy spirituális videoban azt hallottam, hogy a nyaki fájdalmak akkor jelentkeznek, ha valaki nem követi az intuícióját. Én rég tudom, hogy le kellene szoknom a dohányzásról, de 2006 óta csak egy-egy hónapokra sikerült letenni. Pedig az intuícióm régóta súgja, hogy rossz. 

Miért dohányzom?

Sokat agyaltam már rajta, hogy miért dohányzom. Kávé mellé nekem nem kell, és kaja után sem, de ha a streszz-szintem elér egy bizonyos fokot, vagy alkohol mellé, vagy baráti társaságban kell. Persze ehhez az is hozzájárul, hogy az alkohol bár rövid távon oldja a gátlásokat, hosszú távon depresszáns hatású, és gyengíti az akaraterőt az alkoholos befolyásoltság, ráadásul számomra egész életemben stresszforrást jelentettek a társas szituációk, ex-kiközösített, gyógyuló szociofóbiásként. Sokszor azért van szükségem arra, hogy kimenjek rágyújtani társaságban, mert introvertáltként túlstimulálódok a nagyon zajos térben, ahol túl sok az ember, és egyszerűen szükségem van egy kis töltődésre, és a szórakozó helyek előtt kint kevesebb az ember és a stimulus, ha nem is lehetek teljesen egyedül. Aztán lehet, hogy ekkor kellene hazamennem a buliból, vagy csak elmenni sétálni egyet egyedül, aztán visszamenni.

Könyv, hipnózis

Elolvastam Allen Carr Hogyan szokjunk le a dohányzásról című könyvét, ami zseniális és mindenkinek javaslom A könyv hatására 1 hónapig nem cigiztem, aztán voltam nemdohányzó egy hónapig saját elhatározásból, és egy hónapig egy hipnózis után. A Freelancer blog cikkében épp azt olvastam, hogy a sikert a sok pici apró döntések láncolata határozza meg, nem a nagy célok elérése, hiszen a nagy célok elérése is sok pici apró döntés láncolata. Viszont mindig vannak elágazások a napunk során, ezek a pillanatok lehetőségek, hogy A vagy B opciót választom-e, és ezek az elágazások határozzák meg aztán az adott óra, nap, év és egész élet sikerét. Szóval mindig lenne egy lehetőségem az A opciót választani, hogy nem gyújtok rá, a B opció helyett, hogy rágyújtok. Mondjuk azért elég szokszor választom az A-t. Ezért talán nem dícsérem magamat eleget. Mostanság már csak napi 0-2 szál cigit szívok, de alkohol hatására sokkal többet. Szóval rám is igaz, amit Mark Twain mondott:

A dohányzásról pofonegyszerű leszokni. Én magam is legalább százszor megtettem.

Egészségügyi kockázat

De mégis sokszor választom még mindig a B opciót, úgy is, hogy a dohányzásnak tényleg a létező összes egészségügyi kockázatával tisztában vagyok. Nem akarom részletezni, de aki kíváncsi, Atistól meghallgathatja a Tanulom magam csatornán, illetve Allen Carr is részletezi a könyvében. A dohányzásnak csak egészségesre káros hatása van, egészségre hasznos hatása nincs, mindenki rombolja a saját, és az a legszörnyűbb, hogy a környezete egészségét is a dohányzás miatt. Egyik kollégámtól egy olyan sztorit is hallottam, hogy a mozik és kocsmák üléshuzatjaiból, kárpitjából még mindig távozik a levegőbe az emberi egészségre káros anyag, évekkel vagy akár évtizedekkel az után, hogy ezeken a helyeken már tilos a dohányzás. Viszont ennek nézzetek utána, ezt én is csak hallottam, de a lényegen nem változtat. Azt amúgy haladásnak tartom, hogy legalább nem hülyítem magamat a sosem létezett 95 éves Egészéletébendohányzottosztmégsevótsemmibaja Józsi bácsi sztorijával. Ti se tegyétek! De akkor miért dohányzom még mindig???

Csak egy döntés?

Abban igaza van Allen Carr-nak és a fenti cikknek is, hogy “csak” meg kell hozni a döntést, hogy többé nem csinálod, és kész. Az összes, dohányzásról leszokott ember, akit megkérdeztem, ezt mondja. Csak hoztam egy döntést, és letettem. Nekem ez azért nem segít, mert 1. Én is meghoztam a döntést, akkor miért szoktam vissza? (Mert később hoztam egy olyan döntést, hogy visszaszokok.) 2. Tényleg csak ennyi? Egy döntés és kész? Nem előzi meg ezt a döntést valami folyamat?

Lázadás

Az amúgy igaz rám, hogy gyerekkoromban a megbízhatóság és kitartás szobrát rólam lehetett megmintázni, de 20 éves koromban bekövetkeztt egy olyan személyiségbeli változás, amelynek hatására a bennem élő kitűnő tanuló jókislány vágyott arra, hogy megtapasztalja a szabadságot, a szabályok áthágásának laza és kúl lázadó romantikáját. Ekkor szoktam rá a cigire is, hagytam abba a kemény tanulást, vettem félvállról a munkahelyemet egyetem mellett, hoztam felelőtlenebbnél felelőtlenebb döntéseket. Most már megbocsátottam ezt magamnak (tényleg?), és úgy gondolom, jó, hogy megtapasztaltam azt is, hogy milyen szabályokat szegni, (“Vagy annak jobb, aki a sötét oldalt megunta magától?”) de arra jöttem rá, hogy se nem kúl, se nem felszabadító érzés, mert csak magaddal cseszel ki.

Akinek a fény túl éles

Nem passzol a valósághoz

Úgy lesz jobb, ha a sötét oldalt

Megunja magától

Annak jobb, aki itt már mindent látott

Látott, és a sötét oldalt megunta magától

Lázadás – magaddal cseszel ki

Ha “lázadásból” nem tanulsz meg dolgokat, nem kapod meg azt az állást, nem éred el azt a sikert a vállalkozásodban, nem végezheted azt az álomkarriert,  mert kéne az a tudás, (rosszabb esetben az a diploma, vagy más papír), de te, mivel laza vagy és kúl, lázadásból nem tanulod meg. Ezért nem tudod elérni a célodat. Tök menő, nem? Hát nem. Ha nem dolgozol keményen a munkahelyen, nem keresel egy bizonyos szintnél jobban, nem bíznak benned a kollégák és a főnök, nem neked szólnak, ha van egy ígéretes pozi, és nem jutsz hozzá egy nagyobb szakmai fejődést biztosító lehetőséghez, pedig szeretnél. Ha nem dolgozol keményen a vállalkozásodban, akkor nem jönnek az ügyfelek. Jó esetben a nem szabálykövető viselkedés (a jó, hasznos szabályok követéséről beszélek persze, a hülye szabályokat meg kell szegni, feltéve, hogy valóban hülye szabályok) Szóval jó esetben a jó szabályok megszegésével csak magaddal cseszel ki, de rosszabb esetben másokkal is.

Lázadás – másokkal is kicseszel, de magaddal főleg

Ha szarul dolgozol, az érinti a kollégáidat, a csapatodat, a főnöködet. Ha frusztráltan jössz haza a melóból, az rossz hatással van a párodra is, nem csak rád, de a gyerekeknek is rossz példát mutatsz. Ha rosszul keresel, az egész családodnak rosszabbak az anyagi lehetőségei, de például kevesebb adót fizetsz be, amiből az államnak kevesebb pénze lesz kórházat és iskolát építeni. Abba most szándékosan nem megyek bele, hogy a kormány mit csinál és mit nem, mert ennek a bejegyzésnek nem ez a célja. De ez országszinten is igaz, minél fegyelmezettebb egy ország, (mármint a lakói, a kultúra maga), annál fejlettebb és gazdagabb, lásd Németország vagy USA vagy Ázsia, ahol a szorgalom, kitartó munka, precizitás sokkal nagyobb presztízsnek örvend, mint Magyarországon, ahol kúl lázadni, iskolában puskázni, vállalkozóként csalni, és “uncsi, béna” becsületesnek lenni, szabályokat követni és szorgalmasan dolgozoni, és minden második (?) magyar film arról szól, hogy trógerek vagyunk, de vicces.  Hát, rohadt vicces, meg sokkal szarabbul teljesíteni, mint a többi posztkomcsi ország, az is rohadt vicces. Na de vissza a dohányzáshoz.

Steve Jobs is lázadt, oszt mégis…

Gyakran hallani, hogy lázadók azzal ideologizálják meg a lázadásukat, hogy olyan nagy embereket, mint Steve Jobs vagy Bill Gates szintén kirúgtak az egyetemről, szóval nem az egyetem a lényeg, és lázadóként is lehetsz sikeres, vagy csak lázadóként lehetsz az. Ebből a szempontból igaz, hogy nem az egyetem a lényeg, és ők is lázadtak. Viszont nekik volt céljuk, víziójuk arról, hogy mit akarnak, és kőkeményen dolgoztak rajta, tudták, miben tehetségesek, és azzal foglalkoztak, és olyan emberekkel léptek kapcsolatba, akikkel kölcsönösen segítették egymást minden nap, és olyan sikeresek lettek, hogy már senkit nem érdekelt, hogy van-e diplomájuk, vagy nincs. Te mind dolgozol ilyen kitartóan? Mi a víziód? Ugyanolyan keményen dolgozol, mint ők? Kikkel veszed körbe magad? Ezt magamtól kérdezem, nem tőled, nyugi. Ja, nem.

Korábbi függőségek

Na, de tényleg vissza a dohányzáshoz. Azért van olyan függőség, amit már abbahagytam, nem vagyok olyan szörnyű, na. Ilyen volt például a kényszeres evés. Erről úgy szoktam le, hogy miután eszméletlen mennyiségű könyvet és youtube video-t fogyasztottam el arról, hogy hogyan kell abbahagyni a kényszeres evést, és nem segítettek, rájöttem, hogy mi a bajom, miért zabálok:

1. Kevés a pénzem, emiatt szorongok
2. Nincs párkapcsolatom, emiatt magányos vagyok
3. Utálom a munkámat, emiatt dühös vagyok.
4. Külföldön élek, hiányoznak a barátaim

Szarkazmus tábla alert: Szerencsére az egészségem volt az egyetlen terület, amivel nem volt probléma, de azért vérbeli önszabotőrként mindent megtettem azért, hogy azt is romboljam, biztos, ami biztos, nehogy már az életem egy területe okés legyen. Az milyen uncsi már. Szarkazmus vége.

Ezt a helyzetet úgy oldottam meg, hogy:

1. Kerestem jobban fizető állást
2. Amit szeretek
3. Hazajöttem külföldről, újra rátaláltunk egymásra a régi barátokkal, és lettek újak is
4. Lett párkapcsolatom. (utóbbi talán azért sem volt, mert az első három dolog nem volt rendben, és negatív volt a kisugárzásom, ráadásul elégedetlen voltam a külsőmmel, sokat híztam, szintén a fentiek miatt, szóval minden mindennel összefügg.)

Naszóval mikor ezeket megoldottam, akkor elmúlt a kényszeres evés. “Magától”. Elnézést kérek azoktól, akik arra számítottak, hogy megírom a kényszeres evésről történő leszokás csodaszerét. Nincs neki, legalábbis én nem találtam.

Ez nem én vagyok

Egy másik függőségem abbahagyásánál az segített, hogy nem akartam az lenni, aki azta  függőséget csinálja. Azt akartam, hogy az a függőség ne legyen része az identitásomnak. Ne tartozzon hozzám, mert nem akarom magamat ezzel azonosítani. Azt akartam, hogy ha megkérdezik, hogy ki vagyok én, vagy idejön egy földönkívüli, és megkérdezi, hogy mit kell rólam tudni, akkor ne kelljen azt mondanom, hogy én az vagyok, akinek ez a függősége. Ez is működött, de a dohányzásnál nem.

Számít a társaság?

Mivel az ember nem magányos sziget, hanem közösségben él, akár akarja, akár nem, viselkedése hat másokra. Még ha egyedül élsz és nincs családod és barátaid, akkor is hatsz másokra, mert például a buszon, ha átadod a helyedet egy idős néninek, ezt mások látják és később talán ők is így tesznek. Szóval egyértelmű, hogy én is többet dohányzom dohányos társaságban, és ha nem dohányosokkal vagyok, akkor arréb megyek, és soha, de soha nem dohányzom zárt térben, itthon sem, mindig kimegyünk, nem számít, milyen hideg van, nyilvános helyen pedig már sehol sem lehet, aminek én személy szerint örülök. Viszont amikor a rövid nemdohányzó időszakaim voltak, akkor dohányosok között is meg tudtam állni, amikor pedig dohányzom, akkor nemdohányos társaságban is elmegyek egy idő után rágyújtani. A párom dohányzik, volt nem dohányzó párom, amikor együtt voltunk, akkor nem cigiztem, mert zavarta, de ha nélküle voltam, akkor cigiztem, illetve ha együtt buliztunk, akkor alkohol mellé akkor is elszívtam egy-két cigit, ha vele voltam. Tehát valamennyire számít a közösség, de nem full meghatározó szerintem.

Proli szokás

Azt figyeltem még meg, hogy a cigizés manapság egyre inkább proli szokás. A fekete-fehér filmek, és a hatvanas-hetvenes évek Beat korszakában menő volt és szexi, láttam olyan régi Camel reklámot, amit orvosokkal reklámoztak, mert még nem tudtak a káros hatásairól. Egy Marlon Brando-val készült TV talkshowban dohányoznak, miközben beszélgetnek, illetve láttam egy Alain Delon filmet, amelyben a leszálló repülőgép utasait megkérik, hogy nyomják el cigarettáikat, mert közeleg a landolás. Ezek mai szemmel elképesztő dolgok. Manapság viszont azt látom, hogy a lepukkant kocsmák lecsúszott vendégei szívják, meg esetleg a romkocsmázó, fesztiválozó fiatalok, akik rocksztárokra meg sikeres üzletemberekre irigykednek egy sör felett. Szóval a céljaikért kevésbé küzdő emberek. A cigizés egyébként is támogatja a nagy sikergyilkost, a halogatást: Mindjárt elkezdem, csak még kimegyek egy cigire.

Döntsd el, hogy felállsz a szörfdeszkán

Amy Cuddy Jelenlét című könyvében nagy hatással volt rám egy történet: Egy szörfoktató azt mondta, hogy sokáig gyakorolja a kezdő tanítványaival a szörfözést, de jön egy pillanat, amikor a tanítványnak meg kell hoznia azt a döntést, hogy oké, most már feláll a szörfdeszkán. Valóban ekkor áll fell, amikor önmagát mentálisan már el tudja képzelni abban a helyzetben, hogy már áll a szörfdeszkán. És most jön a számomra legmegdöbbentőbb rész: ez a kép a fejében nem az után jelenik meg, hogy már felállt a szörfdeszkán, hanem előtte. A szörfdeszkán történő felállás képe először a gyakorló elméjében születik meg, és csak utána a valóságban, ha már lehetségesnek tartja fejben, hogy igen, ő fel fog tudni állni. Talán ez a hiányzó láncszem a dohányzásom esetében. Hogy meghozzam a döntést, felálljak a szörfdeszkán, lássam magamat nemdohányzóként és letegyem a cigit. Utána lehet, hogy szörfözni is megtanulok.

Amy Cuddy-t ez a Ted Talk tette ismertté, könyvéről itt tudhatsz meg többet a Kapcsoló jóvoltából