Harmadik hete dolgozunk otthonról a párunkkal, és az újonnan bevezetett kijárási korlátozás értelmében igyekszünk csak a legszükségesebb okokból kifolyólag elhagyni a lakást. Összeszedtem, hogy miket tanított nekem ez az időszak.
Levenni az álarcot
Bár introveltált vagyok, imádom a meditációt, az olvasást nyugiban, gyertya, gőzölgő forró ital, kellemes zene és egy kényelmes pokróc társaságában, az életem 17 éves korom óta, tehát 18-19 éve a pörgésről szólt. Ennek a több oka is volt, gyerekkoromat kiközösítettség magányában töltöttem, csupán egy-két barátom enyhítetette ezt, meg persze a könyvek. (Mára tudom, hogy a kora gyermekkorban sérült, ki nem alakult ősbizalom, annak hiánya bizalmatlanná tett embertársaim iránt, így “nem vagyok elég jó”, “schlemiel”, “rúgj belé” stb. játszmák segítségével a tudatalattim, egom elintézte nekem, hogy az emberek ne akarjanak kapcsolatot teremteni velem, és nekem pedig ne nagyon kelljen emberekkel érintkeznem. Mélyen belül viszont vágytam a kapcsolódásra, így 17 éves koromtól kezdve társaságba kezdtem járni, majd bulizni, később inni, még később dohányozni és egyéb tudatmódosítókat használni, részben azért, hogy a “menő” társaság részét képezhessem, elfogadjanak, végre ne lógjak ki, ne legyek fura, részben pedig azért, mert a fenti tudatmódosítók enyhítették a fájdalmamat, amellyel természetesen nem kívántam szembenézni, inkább ezekkel a szerekkel betömtem a fenti lyukat. Úgy érzem, hogy ebből az életszakaszból végre kezdek kijönni, és visszatalálni ahhoz az énemhez, aki egy sokkal autentikusabb én, egy nem ivó, nem dohányzó, csendes, szorgalmas, a céljaiért keményen küzdő, olvasni, kulturálódni szerető, a világ működése, a vallások, a filozófiák, a nyelvek, a civilizációk iránt érdeklődő ember. Ez az ember a menő társaságba járóknak talán unalmas és lassú, de a nagy helyzet az, hogy ez az ember sokkal inkább én vagyok, mint a “pörgős nagyvilági nő”. Érdekes, hogy a tinik esetében az ivást, cigizést, bulizást lázadásnak hívják, holott számomra a nem ivás, nem cigizés, szorgalmas tanulás, célokért küzdés, csendben olvasás sokkal komolyabb lázadásnak tűnt mindig is, mert az a tini közeg, ahol én felnőttem, kőkeményen kirekesztette, büntette a nem ivó, nem dohányzó, tanulni, célokért küzdeni szerető embereket. Én pedig keményen lázadtam, és egészen sokáig nem ittam, nagyon sok buliban voltam józanul, csak a baráti társaság és a zene miatt, és a dohányzásnak is ellen tudtam állni 20 éves koromig, leszarván, hogy mit gondolnak rólam az osztálytársak. Aztán húszéves koromra elfáradtam, elhagyott a tinédzser lázadó lendület, és bedarált a felnőttes “beilleszkedési kényszer”, megtagadtam azt az embert, aki valójában vagyok, és magamra erőltettem a jó fej, bulizós, pörgős menő csaj álarcát annak érdekében, hogy elfogadjanak. Most a karantén segít megmutatni, hogy ki is vagyok valójában, és az igazi énem abszolút oké, bár nem jobb, és nem is rosszabb a bulizós pörgősöknél, csak egyszerűen más, és ennyi.
2. Lelassulás
Az átlag reggelünk úgy nézett ki, hogy 8 körül keltünk (mivel éjfél – egy magasságában mentünk aludni – vagy még később). Eleve rányomta a napomra a bélyegét, hogy késő van, sietni kell. Ez már önmagában adott egy negatív alaphangulatot a napom első öt percében, pedig még semmi nem történt, se jó, se rossz. Kávéfőzés, mert hulla fáradtak vagyunk, kell energia. Viszont nem volt energiánk tegnap elmosogatni, mivel éjfél – egy körül mentünk ágyba, mivel a napunk örömtelen munkával és idegesítő emberekkel telt, így hosszabb otthoni feltöltődésre volt mindig szükségünk, állítom, hogy azért mentem mindig későn ágyba, mert a napom nagy része egy általam nem szeretett munkából állt álltalam nem szeretett emberekkel, általam nem szeretett ingázásból, így persze, hogy kellett az este héttől éjfélig, egyig terjedő idő, hogy olyasmi is történjen velem a nap során, amit akarok, és amit szeretek, olyan emberekkel, akiket szeretek. Tehát, mivel későn ágyba esve nem volt energiánk elmosogatni, dzsuvás edények között túrkálva kellett előszedni a kávét, a csészéket, a kávéfőzésben semmi felemelő nem volt, csupán egy kötelező feladat, és a konyhai kupiban örülhettem, ha nem verek le valamit és töröm össze. Ez után kapkodva reggeli készítés, mert 1 órán belül el kell indulnom, mert legkésőbb 10-re be kell érnem, ezért gyorsan kell szeletelnem a paprikát a májkrémes kenyérre, nem baj, ha közben elvágom az ujjam, aztán persze ultrasok idő megy el az öltözködéssel, mert nem készítettem ki tegnap este hulla fáradtam a ruhámat a fent részletezett okokból. Ezután kapkodva reggeli otthon, vagy elvinni a munkahelyre, és halál éhesen betömni az asztalomnál, miközben nézem az e-mailekkel teli fiókomat, hiszen a korábban beérő kollágáimnak bőven volt ideje e-maileket írni nekem, ők már 8 óta bent vannak, vagy egyszerűen csak Amerikában, Londonban vagy Szingapúrban élnek, és olyankor is küldik nekem a feladatot, amikor én amúgy alszom, hogy reggelre tutira ne unatkozzak. Már 10-kor le vagyok maradva a feladataimmal, a reggel borzalmas volt, és még előttem az egész nap. Akkor folytassuk a kapkodást a munkahelyen is, ezúttal a munkahelyi feladatokkal. Pörög, pörög a mókuskerék, mindjárt meeting, akkor ezt a feladatot most félbehagyom, mert készülök a meetingre. De chaten rámírt valaki egy sürgős kérdéssel, ezért félbehagyom a meetingre készülést is, hogy neki segíthessek, ennek eredményeként felkészületlenül megyek a meetingre, ahonnan el is késem, ezáltal borzalmasan sikerül, a résztvevők borzalmas képet alakítanak ki rólam, ezért ha lesz a környékükön egy új, ígéretes pozi, akkor tutira nem rám gondolnak majd. Ezen befrusztrálódva elmegyek a kollégáimmal ebédelni, főnökről, kollégákról pletykálkodni és panaszkodni, egészségtelen ételekkel tömöm tele magamat, hogy újabb meetingeket késsek le, és feladatokat hagyjak befejezetlenül. A frusztrációm a hazafelé ingázás során hág a tetőfokára, alig várom, hogy a villamoson történő nyomakodás és bunkózás után rágyújthassak, majd hazaérve kitöltöm a negativitásomat a páromon, bezabálok egészségtelen ételből, kitöltök egy (két, három) pohár bort, esetleg junk sorozatnézésbe menekülök a valósággal történő szembenézés helyett, viszont biztos, hogy nem fogok takarítani, telefonszámlát befizetni, vagy elmenni edzeni, inkább átteszem holnapra, de holnap is ugyanez lesz.
A karanténban sikerült megtapasztalnom, hogy milyen jó az, amikor falun felnőtt anyukámhoz hasonlóan normál tempóban szeletelem a hagymát, és közben nem gondolok semmire, csak gyönyörködöm a zöldségek színében és illtatában, ráadásul nem vágom el az ujjamat sem a kapkodásban. Nem mondom azt magamnak, hogy oké, harminc percem van főzni, utána kitakarítok fél óra alatt és elmegyek futni 40 percet, hanem addig főzök, amíg kész nincs a kaja, addig takarítok amíg kész nincs, vagy ha nem készülök el aznap, akkor holnap folytatom, és addig futok, ameddig jól esik. Mi lenne, ha Istennek is azt mondanám: Oké, Isten, 87 évem van élni. De utána jöjjön valami jó, megegyeztünk? Hát, pedig én így éltem. Ennyi időm van erre, ennyi időm van erre, stb. Essünk túl rajta, aztán jöjjön valami más. Csak az az idő is, amit arra fordítok, hogy túl essek valamin, az életemből telik el, és soha többé nem kapom vissza. Ha a munkahelyhez hasonlóan a magánéleti feladataim számára is határidőket, ráadásul teljesíthetetlen határidőket szabok, akkor mindig mindenen túl akarok lenni, mindig mindennek a végét várom, hogy az után a tevékenység után jöhessen egy sokkal jobb, amit végre élvezek. A határidő nem teljesítése okozta frusztrációról nem is beszélve. Élvezhetem a főzést. Tök mindegy, hogy meddig tart. Élvezhetem a takarítást, főleg, ha megkérem a páromat, hogy segítsen, ha olyan tisztítószerekkel csinálom, amelyeknek élvezem az illatát, ha hangoskönyvet hallgatok közben, vagy ha tisztaság – meditációnak fogom fel. Élvezhetem, ha nem akarok azonnal túl lenni rajta. Ha pedig már végképp nem élvezem, akkor abbahagyom és holnap folytatom. Abba pedig most nem is akarok belemenni, hogy sietés, kapkodás közben az agy azt hiszi, hogy a túlélésed forog veszélyben és menekülsz, ezért fight or flight módban tart, olyan hormonális változást idézve elő ezzel, ami csak veszély esetén indokolt. Mi azonban a konstans “survival mode”-ban, túlélő módban, fight or flight módban élünk, így alakul ki a konstans stressz, és annak nyomán számos fizikai síkon megjelnő beteség. Pedig csak le kellett volna lassulni.
3. Csak egy nap van
Futás során is megtapasztaltam, hogy ha még nagyon messze vagyok a céltól, de már most nézem a célt, akkor azt kezdem hinni, hogy nagyon messze van, és megunom az oda vezető utat / nem hiszem el magamról, hogy végig tudom csinálni. Ezzel szemben ha lefelé nézek, mindig az aktuális lépésre koncentrálva, akkor megmarad az akaraterőm, hiszen egyszerre csak egyetlen lépést kell megtennem, így sokkal hosszabb ideig bírok futni, mint hittem. Ugyanez működik nagyon meredek lejtőre biciklivel történő feltekeréskor is. Ha nem nézem a lejtő tetejét, csak az aktuális tekerésre koncentrálok éppen, akkor végül olyan lejtőket is megmászok bicóval, amiről nem is hittem volna.
Én mindig is a célkitűzés függője voltam. Célok, célok, célok. Tűzzünk ki célt, és érjük el. Ha elértük, új cél kell. Kell rövid távú cél és kell hosszú távú cél, karriercél, magánéleti cél, anyagi cél, testsúly – cél, utazási cél, cél, cél, cél. Egy magyar önismereti blogger meditációjában hallottam a következőt: A célok valójában elvárások, amelyeket az ego tűz ki magának. Úgy gondoltam, hogy a célkitűzés pozitív dolog, és a mélyülő önismeret jele. Mi ez a spiri – bullshit duma, hogy a célkitűzés egos játszma? Ugyan, hagyjuk már! Biztos valami hippiskedő spiri most azzal magyarázza meg önnön lustaságát, hogy a cél ego-s játszma. Praktikus, így nem kell keményen megdolgoznia a sikerért! Ma már másképp látom ezt. Nem azt mondom, hogy ne tűzzünk ki célokat, a folyónak is van medre, de a folyómedren belül az áramlatok szabadon áramolhatnak, illetve a folyó új medret is kivájhat magának. A koronavírus – helyzetben nem tudok nyaralást tervezni, pedig már elkezdtem volna. Házat akartunk venni a férjemmel legkésőbb 2020 tavaszán, nyáron pedig gyereket akartunk csinálni. Most azt sem tudom, hogy jövő héten milyen intézkedés lép életbe, és mi még szerencsések vagyunk, mert egyelőre nem szűnt meg a munkahelyünk, van tartalékunk, az egészségünk jó, és talán az, hogy nem most vettünk fel egy harmincmilliós hitelt, miközben hasamban a gyerek, talán egyszerűbbé teszi az életet. Minden drukkolásom és pozitív energiám most a hitelt fizetőké, bizonytalan anyagi helyzetben lévőké, gyereket otthon tanítóké. Tudom, hogy képesek lesznek leküzdeni az akadályokat. De talán jobb az, hogy a mi akadályaink most kissebbek. Én most nem akarok arra gondolni, hogy meddig tart még ez, hogy mikor leszek terhes, hogy mikor lesz házunk, hogy mikor tudunk újra külföldre utazni, hogy mikor láthatjuk a családtagjainkat. Csak megtervezem, hogy ma mettől meddig dolgozom a home office-ban és milyen feladatoknak adok prioritást aznap, melyik kollégámnak írok chaten vagy hívom fel az elkövetkezendő egy órában, hogy megkérdezzem, hogy van, milyen takarítási részfeladatot végzek el az elkövetkezendő 10 percben, milyen gyógynövényből főzök teát az elkövetkezendő egy percben. Mert csak egy nap van.
Ritkán utazom autóban, a családomnak nem volt, és nekünk sincs még josink, de amikor néha autóztam, eszembe jutott, hogy most bármelyik pillanatban nekiszaladhatnák egy fának és itt érne véget az életem. Ez a nap lenne életem utolsó napja, és minden, amit elterveztem, semmissé válna. Csak egy nap van. Valójában mindig csak egy nap van, akkor is, amikor autóban ülve bármikor meghalhatok, akkor is, amikor koronavírus-helyzet van, és akkor is, amikor egy átlagos, unalmas szerdai napomat töltöm a munkahelyen, és nem gondolok arra, hogy akár most is meghalhatok, és akkor semmissé válna minden. Pedig simán. Egy átlagos, unalmas szerdai, irodában ücsörgős napon is meghalhatok, és akkor semmissé válna minden. Mindig csak egy nap van.
4. Egyszerű dolgok adta örömök
Amikor albérletet kerestünk, prioritás volt, hogy legyen fürdőkád, mert imádok fürdeni gyertyákkal, kellemes zenékkel, habfürdővel. Amikor megtaláltuk ezt a lakást a kádas fürdőszobával, ujjongtam. Három év alatt, ha tízszer fürödtem a kádban, sokat mondtam. Reggeli az imént részletezett kapkodás miatt nincs idő. Este az imént részletezett hullafáradtság állapota miatt nincs energia. Szóval nem fürödtünk a vágyott kádban. Hát most fürdünk. Kiderült, hogy rengeteg teánk, fűszerünk van, amit alig kóstoltunk. Vannak alig hordott ruháim, amik a szortírozás során (mert van idő szortírozni), előkerültek. Youtube-on színházi előadást nézek. Facebook élő adás segítségével jógázom, mert a jógastúdió is bezárt. Messengeren, videochaten tartom a kapcsolatot a barátokkal. Kipróbálunk egy sütőporos zsömle receptet, mert élesztőt nem lehet kapni. Egész jól sikerül. Jól haladok a könyvemmel, amit 15 éve vettem, és várta a polcon, hogy végre elolvassam. Van 5 percem egy nap során meditálni. Kezdem bepótolni a “filmek, amiket látnom kell, mielőtt meghalok” listát, ezeken ugyanis régi filmek vannak, de mindig új filmre kell menni, a moziba. A hipermarketben, ahol alapból 15 perc alatt egy fedél alatt megveszem a heti kajaadagot, most másfél méteres távokat kell tartani sorbanállás közben, mindenki ideges. Ezzel szemben a piacon péksüteményt veszünk a péktől, tejet a tejestől, sajtot a sajtostól, mézet a helyi termelőtől, húst a hentestől, és zöldséget a zöldségestől. Mindenki kedvesebb, lassabb, együttérzőbb, mint egyébként. Az egész piacozás egy merő feltöltődés.
5. Isten kezében vagyunk. Félelmek – gyökércsakra
“Vigyázz, hogy mit kívánsz, még valóra válik”. Egy ideje álmodoztam róla, hogy milyen menő lenne már, ha a férjemmel vállalkozók lennénk, saját magunk főnökei, és nem lenne kilenctől hatig munakidő, hülye főnök, ingázás, idegesítő kollégák. Aztán ma reggel a férjem közölte, hogy bejelentésre készül a főnöke. Na, gondoltam, még a végén valóra válik az álmom, csak nem pont úgy, ahogy elképzeltem. Egész nap aggódtam, hogy kirúgják. És akkor mi lesz. Mi lesz a házvásárlással. Hogy megyek el gyesre. Mi lesz a tartalékainkkal. Gyökércsakra – félelmek. Túlélés. Kaja. Fedél. Hogy szüljek gyermeket? Hová? Aztán leültem és megkértem a jóistent, hogy hadd adjam fel neki ezt a helyzetet, és szülessen olyan megoldás, ami a legjobb, minden érintettnek. A férjem hét fős csapatából négy embert kirúgtak. Őt és két másik kollégát nem. Hálát adtam az Úrnak, hogy vigyáz ránk. De rájöttem arra is, hogy a magánvállalkozói lét egy jóval felnőttesebb, jóval felelősségteljesebb, jóval kockázatosabb lét, és ehhez még nem sikerült minden gyökércsakra – félelmemet elengednem. Még gyáva vagyok igazán szabaddá válni. Még jól esik az alkalmazotti kényelem, akkor is, ha ennek a szabadságom az ára. Hát, jó volt, ezzel is szembe nézni legalább. Bár a jelen rendszer is a félelmünk aktiválásával próbálja a tömegeket irányíthatóvá tenni, a félelmek aktiválásával tőlük figyelmet, tehát energiát rabolni, benne tartva őket a tanult tehetetlenség játszmájában, elhitetve velük, hogy nem áll szabadságukban boldognak, nyugodtnak lenni, nekem nem kell ezt az utat választanom. Erősítenem kell a bizalmamat önmagamban, a férjemben, az emberekben, Istenben.
6. Tényleg nem halogatni.
Életem problémája. A halogatás. Majd utazunk, ha nem kell házra spórolni. Majd megyünk színházba, ha kevesebb lesz a munka meg a túlóra. Majd foglalok wellness – hétvégét a cafeteriából, ha megvettük a házat, és helyre jövünk anyagilag. Majd rendezek házibulit, meghívom a rég nem látott barátokat, ha nem minden hétvégén házat nézünk, ha véget ér a hóvégi zárás. Majd írom a blogomat, a regényemet, ha…A munka, az persze mindig sürgős.