Nagyon sokat voltam olyan játszmákban, ahol azt éreztem, én adok többet, a másik pedig kevesebbet, legyen szó baráti kapcsolatról vagy szerelemről. Ma már törekszem ezt elkerülni, de érdemes megvizsgálni, mi az oka, és hogyan vethetünk véget ennek a helyzetnek.
Ha neked egy bizonyos tulajdonság a másikban sok, valószínűleg az a tulajdonság benned kevés, mert az élet mindig az egyensúlyra törekszik. Ezt a mondatot egy hírlevélben olvastam, és nagyon meghatározó volt számomra. Volt, hogy a párkapcsolatomban azt éltem meg, hogy mindent megteszek a másikért, kinyalom a fenekét kb, főzök rá, szívességeket teszek neki, olyan ajándékokat veszek neki, amit ő nem venne meg magának, meglepetésekkel készülök neki az ágyban, kreatív üzenetekkel bombázom, ami a megismerkedésünk romantikus időszakára emlékeztet, szóval valóban sok energiát fektetek ebbe a kapcsolatba. Ő viszont nagyon ritkán keres, elfelejt ajándékot venni bizonyos alkalmakra, az összebújáson kívül nem nagyon csinálunk más programot, és nem beszélünk a kapcsolatunk jövőjéről. Aztán, ha nem keresem, akkor egy idő múlva előkerül, és tök jól elvagyunk, de aztán újra eltűnik. Soha nem véglegesen, nem “szakít”, de mégsem érzem magamat egy érzelmi biztonságot nyújtó, boldog párkapcsolatban, holott én “mindent megteszek”.
Miért adsz ennyit?
Ha ezt akkor valaki megkérdezi tőlem, biztosan azt válaszolom, hogy hát természetesen azért, mert szeretem és mert ő a mindenem. Tudatos szinten ez is volt az igazság. A valóság azonban nem (csak) ez volt.
Tudat alatt úgy éreztem, hogy nem vagyok elég jó hozzá, és tettekkel kell bebizonyítanom, hogy érdemes vagyok a szeretetre. Ha eggyel kevesebb ebédet főzök, ha egy alkalommal nem küldöm el neki azt a romantikus képet, vagy nem veszem fel azt a szexi fehérneműt, akkor tutira elhagy, és lecserél jobbra, mert ezek nélkül a kellékek és szolgálatok nélkül én kevés vagyok, nem vagyok elég, nem vagyok elég jó. A szüleiktől feltételes szeretetet kapó gyerekek játsszák ezt a játszmát felnőttként, párkapcsolatban, tudattalanul, hiszen ezt tanulták. Csak akkor vagy jó, ha ötöst hozol, ha élsportoló vagy, ha büszkélkedhetek veled a szülőknek. Különben észre se veszem, hogy létezel, vagy megbüntetlek.
2. Áldozat lehetek.
Azt hinnénk, hogy áldozatnak lenni rossz, és igyekszünk azt elkerülni. Nos, nem mindenki. Tudatosan talán nem akarunk azzá válni, a tudat alatti elménk viszont nagyon is élvezné, ha áldozatok lennénk, mert számos előnye van.
a. A külvilág engem sajnál. Rosszul bánik velem a párom. Az emberek majd azt mondják rám: “Szegény! Micsoda párja van! Fogalmam sincs, hogy bírja.” Az illető együttérzésre vágyik, de nem tud/mer/akar odamenni egy baráthoz, ismerőshöz, családtaghoz segítséget, együttérzést kérni asszertívan, konstruktívan. Ehelyett egy láthatóan rossz élethelyzetben tartja magát. Ezáltal a többiek sajnálják, és ő ebből a sajnálatból energiát nyer.
b. Mindig én vagyok a jó, és ő a rossz, hozzá mérem magam, hozzá képest könnyű jónak tűnni. Úgy tűnhetek jónak, erkölcsileg felsőbbrendűnek mások szemében, hogy nem teszek semmit a saját fejlődésemért. Csak együtt kell maradnom egy erkölcstelennel, egy rosszal. Hozzá képest mindig én vagyok a jó, és még sajnálnak is érte.
c. Nem kell szembenéznem a saját problémáimmal, nem kell megfejlődnöm a szükséges megfejlődni valókat, hanem elfoglalhatom magamat a másik ostorozásával, vagy azzal, hogy próbálom megmenteni. Egy alkoholista férj mellett hosszú időn keresztül ottmaradó nő elfoglalhatja magát azzal, hogy drámázik a férjével, esetleg próbálja leszoktatni, holott mindketten tudják, hogy nem fog sikerülni, mert tudat alatt mindketten azt akarják, hogy megmaradjon az adott helyzet. Az üldöző és megmentő szerep játszása közben élvezheted, hogy a “problémás” másikra figyel a külvilág, neked nem kell a saját problámáiddal foglalkoznod, nem kell velük szembenézned és nem kell értük felelősséget vállalnod. Pl. az alkoholista felesége fél, hogy nem találna másik partner, vagy tudja, hogy fejlődnie kellene egy jobb partner megtalálásához, ehhez azonban nincs kedve, ezért inkább pátyolgatja az alkoholistáját, ahelyett, hogy szembenézne önmagával és felelősséget vállalna.
d. Panaszkodhatsz. A panaszkodás remek energiarabló játszma. Ha benne tartod magadat egy állandósult nehéz helyzetben, akkor a szeretteiddel való találkozás során mindig lesz témád a panaszkodáshoz. Ha meghallgatnak, akkor energiát nyersz, őket azonban lefárasztod. Ha egy idő után elegük lesz, és nem hallgatnak meg, hanem megkérnek, hogy most már elég és változtass, akkor pedig kijátszhatod az áldozat kártyát, előadhatod másoknak, hogy ők mennyire szemetek, mert nem hallgatnak meg. Így újra energiát nyersz. Figyelem: Az együttérzés kérése, segítségkérés nem egyenlő az energiarabló panaszkodással. Mindnyájunkkal előfordul, hogy elfáradunk a terhek súlya alatt, nehéz időszakon megyünk keresztül, és szükségünk van egy vállra, hogy kisírhassuk magunkat. Egy szeretetkapcsolatban ekkor a másik megadja nekünk a jelenlétét, hogy ott van velünk, együtt érez, teljes figyelemmel fordul felénk, és ha kérjük, tanácsot ad. Ha azonban valaki állandósult negatív helyzetben van, és láthatóan semmit nem tesz azért, hogy kilábaljon, csak a többiektől rabolja az energiát a nyafogással, az nincs rendben és le kell állítani. Minden felnőtt felelős a saját életéért. Segítséget kérni lehet és kell is, de végső soron nekünk kell megoldanunk a problémáinkat. A problémák jó dolgok, általuk fejlődünk.
3. Félsz az igazi intimitástól, vagy csak nem ismered, ezért nem tetszik.
Mi az igazi intimitás? Ez nem más, mint a feltétel nélküli szeretet. A tény, hogy a másik mindig, minden körülmények között szeret engem. Akkor is, ha tévedtem. Akkor is, ha rosszul csináltam valamit. Akkor is, ha most éppen gyenge, fáradt, sikertelen vagyok. Megmutathatom magamat a másiknak teljes valómban, ő el fog fogadni. Elmondhatom a titkaimat. Lehetek sebezhető a jelenlétében. Ezt a típusú szeretetet kellene kapnunk a szüleinktől jó esetben, de sokunkat nem így szeretnek a szülők, tudtukon kívül, holott megpróbálják megtenni, ami tőlük telik, de ők is csak úgy tudnak szeretni, ahogy tanulták. Akinek nem ismerős ez a feltétel nélküli szeretet és elfogadás, csak a feltételes szeretet, ahol mindig “le kell tenni valamit az asztalra” a szeretetért cserébe, az nem fogja vonzónak találni azt a partnert, (vagy akár barátságot, munkakapcsolatot), ahol ő egyenrangú félként van kezelve, szeretve és tisztelve van. Ez azért van, mert nem ismeri, és
a. vagy gyanakszik, hogy ez nem igazi. Á, ugyan, tutira kamuzik, hogy így szeret. Így nem lehet szeretni. Talán csak le akar fektetni, vagy a pénzemet akarja, vagy villog velem a haverjai előtt.
b. Unalmas neki a biztonságos intimitás. Mivel a családjában a cirkusz, a dráma volt a jellemző, és hogy az emberek őszintétlen szerepekbe bújnak, és manipulációval érik el, amit akarnak, az őszinte, szeretetteljes elfogadás számára fura. “Rendes srác, de nem érzek semmit iránta” – mondják. Ez azért van, mert tudat alatt már összekapcsolták a szeretetet a drámával és a cirkusszal. Ha nincs dráma és cirkusz, akkor ez nem is szerelem.
c. Olyan drámai helyzetet akar előidézni a párkapcsolatában, amilyen drámai helyzet a gyerekkorában volt, és megoldatlan maradt. Reméli, hogy ezúttal happy end lesz a történet. Például az a nő, akit apja folyton kritizált és leszólt, és soha semmi nem volt elég jó, az jó eséllyel keres olyan férjet, aki szintén kritizálja, leszólja, és sosem érzi magát elég jónak mellette. Ezáltal folytathatja azt a játszmát, amelynek során próbálja kicsikarni régen apu, most pedig a párja elismerését. “Add meg nekem azt, amit apám nem adott meg!” – kéri tudattalanul. Próbálja a férjet leszóló kritikusból kedves támogató partnerré változtatni, hogy ezáltal begyógyítsa az apja által okozott sebet, és végre happy end-del záruljon a történet. Ezt a játékot egy kedves, és támogató partnerrel nem lehet játszani, csak egy leszóló kritikussal. Ha a férj megváltozik (többnyire sosem), de ha mégis, akkor örül az illető, ha pedig megmarad leszóló kritikusnak, akkor a hölgy tovább menekülhet az intim szeretetkapcsolat elől, amitől fél.
4. Túl sokat adni vs. önzőség
Nem önzőség számon tartani, hogy ki mennyit ad a kapcsolatban – merül fel a kérdés? Bizonyos fokig igen. Minden kapcsolat dinamikusan változik, adódhat olyan élethelyzet, amikor az egyik ad többet, máskor a másik, függően attól, hogy kinek van rá kapacitása. Adni sok mindent lehet bele egy kapcsolatba: időt, jó szót, testi érintést, szexet, nevetést, együttérző jelenlétet, szolgálatot, pénzt, anyagi biztonságot, ajándékokat. Változik, hogy ezekből ki mikor mennyit ad. Az egyik nehéz helyzetben van, a másik segít. Ilyenkor megelőlegezem a bizalmat. Aztán fordul a kocka. A párkapcsolatban fellelhető bizalom az alapja annak, hogy ezeket nem méricskéljük kilóra. Ugyanakkor létezik az életben az adok – kapok egyensúlya, a lét egyik törvénye Deepak Chopra-nál. Ez pusztán arról szól, hogy a kapcsolatok akkor működnek harmonikusan, ha nagyjából kiegyenlíti egymást az adok és a kapok.
5. Túl sokat adsz, és a másikat lekötelezed, hogy kontrolláld.
Adsz, segítesz, jelen vagy és figyelsz, a másiknak ez időnként már sok is, mondja is, hogy ne adj ennyit. De te tovább csinálod, ám nem önzetlenül. Titokban számon tartod, hogy mennyit adtál, és adandó alkalommal, amikor a másik egy kicsivel kevesebbet ad, akkor azonnal rázúdítod, hogy bezzeg te ugyanebben a helyzetben sokkal többet, sokkal jobban …blablabla. Így konfliktushelyzetet teremthetsz, és elkerülheted a fent leírt szeretetteljes intimitást, amitől félsz. Ha pedig a másik valami csoda folytán mégis megtesz ugyanannyit, amennyit te, akkor pedig nyugodt vagy, hogy a kapcsolatba fektetett időd, pénzed, energiád megtérül. Te a szeretetkapcsolatokat üzleti tranzakciónak tekinted. Én is adok ennyit és ennyit, de cserébe elvárok ennyit és ennyit, hogy jól jöjjek ki a szituból. Ezt persze nem kommunikálom ki tisztán, hogy adott esetben hibát követhess el, és ha túl keveset adsz, akkor szemrehányást tehessek, ily módon raboljak tőled energiát. Ha így gondolkodsz, akkor számító vagy, méghozzá azért, mert a múltban nem bízhattál a szüleidben, és ebből megtanultad, hogy senkiben nem lehet megbízni. Ínkább patikamérlegen méred a szeretetet, amit adsz. A gond csak az, hogy így sosem fogod megtapasztalni, milyen az igazi szeretet. Ja, de nem is akarod, mert félsz tőle.
6. Túl sokat adsz, és ez neked oké? Akkor hajrá! De aztán nincs szemrehányás!
Van akinek ez megfelel. Van, aki teljesen egyedül tart el egy családot, a párja nem dolgozik, és ez neki oké. Van, hogy valaki egy halmozottan sérült gyermeket gondoz. Van, hogy valaki imádja a házimunkát, és eszébe nem jutna, hogy segítséget kérjen a párjától. Van, aki abban teljesedik ki, hogy ellátja a gyerekeket, számára az a normális, hogy ez elsősorban a nő feladata, és nem vár/kér segítséget a párjától. Ez is működhet, ha ez a helyzet minden érintettnek megfelel, tisztán ki van kommunikálva, és minden fél által el van fogadva, hogy ez van. Viszont ekkor nincs szemrehányás, hogy a másik ezt meg ezt miért nem csinál meg!