A Rólunk szól című sorozat (This is us, 20th Century Fox) óriási hatással van most rám, különösen Randall karaktere. Egy hármasikreket váró fehér amerikai házaspár harmadik ikerbabája halva születik. Ugyanezen a napon egy fekete kisbabát találnak a tűzoltóállomáson, és beviszik a kórházba, mert nem tudnak vele mit kezdeni. A házaspár úgy dönt, , örökbe fogadja a gyereket, az elvesztett harmadik helyett.
1. Van, hogy sokat teszel a másikért, és ő ezért hálás, de talán nem arra van szüksége, amit teszel érte, hanem másra.
Bár Randall-t abszolút sajátjukként szeretik, és a kisfiú is őket, kezdettől fogva tudja, hogy ő örökbefogadott, és vágyik arra, hogy megismerje a saját vérszerinti szüleit, ez azonban nem történik meg. A szülők görcsösen ügyelnek rá, (talán ez a baj), hogy a kisfiú ugyanolyan családtagnak érezze magát, pontosan ugyanúgy kezelik, mint a testvéreit, sőt túlkompenzálás gyanánt még kivételeznek is vele, amit a vérszerinti tesók nehezményeznek. Randall-ról kiderül, hogy átlagon felüli tehetség, ezért magániskolába küldik, játszhat a fekete szomszédokkal, feketék által látogatott keleti harcművészetre járatják, hogy megismerje a kulturális hátterét.
Hiába kap ennyi jó dolgot Randall, továbbra is ott a szívében a teljesen jogos fájdalom, amit a vérszerinti szülők elvesztése okoz, és a tény, hogy ő egyszer valakiknek nem kellett. Ez egy veszteségélmény, amit fel kell dolgozni. Randall-nak szüksége lenne arra, hogy megkeressék a vérszerinti szüleit.
2. Attól, hogy másra van szüksége, nem arra, amit adtál, attól még hálás azért, amit kapott. De ez nem pótolja annak a fájdalmát, amit nem kapott meg.
Az egyik jelenetben Randall nevelőapja a fiú fejéhez vágja, hogy mennyi mindent tettek azért, hogy ő boldog gyerek és aztán felnőtt legyen. Viszont annak ellenére, hogy Randall hálás, attól még vágyik vérszerinti szülei megismerésére, ez ugyanis egy olyan dolog, amit sosem kapott meg.
3. Időnként a legjobb szándékú tett okozza a legnagyobb fájdalmat.
SPOILER: Nevelőapja hajlik is rá, nevelőanyja azonban mélyen elutasítja a lehetőséget, hogy magánnyomozót keressenek és felkutassák a kisfiú szüleit. Kiderül, hogy azért, mert ő maga már megkereste Randall vérszerinti apját a szülés után nem sokkal, egy drogfüggő férfit, akinek szintén drogos barátnője, a kisfiú anyja meghalt a szülésben. Tíz évvel később a nő újra felkeresi a férfit, aki immáron részt vett az Anonim Drogosok programban és évek óta tiszta, illetve megbánta, hogy örökbe adta. Ekkor attól ijed meg az anya, hogy a vérszerinti apuka most már olyan állapotban van, hogy nevelhetné is akár a kisfiút. Randall nevelőanyja viszont nem akarja elveszíteni a fiát, ezért titokban tartja a vérszerinti apa kilétét.
4. Hiába próbálsz meg boldoggá tenni valakit, időnként engedned kell, hogy megélje a veszteség, a fájdalom érzését.
Amikor harminchat év után kiderül, hogy Randall nevelőanyja végig tudott a vérszerinti apa kilétéről, de titokban tartotta, a férfi jogosan megsértődik. Listát ír arról, hogy mi mident vettek el tőle: A vérszerinti apja ott lehetett volna az iskolai rendezvényeken, a ballagásán, a diplomaosztóján, az esküvőjén, a lányai születésénél a kórházban. Ez a veszteségélménnyel való fájdalmas szembesülés, a gyász legintenzívebb szakasza, amikor az emberben tombol a fájdalom, a harag, a düh, a szomorúság. Ezt hagyni kell, hogy kifusson. Ez része a gyászfolyamatnak.
5. Ha mindez kiderül, kölcsönösen meg lehet bocsátani egymásnak, de nem kötelező.
Miután Randall kitombolja magát Hálaadáskor, karácsonyra már szeretettel várja anyját.
6. Hiába teszel meg mindent, hogy a másik elhiggyje, kell, szerethető, ezt neki magának is el kell hinnie.
Randall szinte minden mondatát így kezdi: “A szüleim egy tűzoltóállomáson hagytak. ” Coelho (aki szerintem jó író) Zahír című könyvében olvastam először a “személyes történet” fontosságáról. Eszerint mindenkinek van egy személyes története, amivel még akkor is azonosítja magát amikor már rég nem az a helyzet. De még mindig ezt a story-t meséli újra és újra, és még mindig érez fájdalmat miatta, holott ideje lenne továbblépni. Én a “szegény családból és traumatizált gyerekkorból jöttem” történetet meséltem hosszú éveken át magamnak és másoknak is elfelejtve, hogy már nem ez a helyzet. Randall már felnőtt egy szerető családban, jól menő állást szerzett New York-ban, amit imád, csodás felesége, két szerető lánya és szép háza van. De még mindig úgy kezdi minden mondatát, hogy “Engem egy tűzoltóállomáson hagytak”. Ha a személyes törénetünk negatív, akkor az egyenesen önsorsrontó mintákhoz vezethet. Illetve amennyiben túlzottan ragaszkodunk egy fájdalmas múltbeli tapasztaláshoz, közben nem vesszük észre, hogy már vége, már egy csodás életben élünk, amit nem ártana érezni.
7. Valóban nem kellesz? Mi van, ha a másik pont azért bántott meg véletlenül, mert annyira kellesz neki?
Miközben Randall folyamatosan azt a történetet meséli magának gyerekkorától kezdve, hogy ő a kisfiú, akit egy tűzoltóállomáson hagytak, és nem ismerte a vérszerinti szüleit, és ő az, aki “nem kellett”, anyja épp amiatt titkolta a vérszerinti apa kilétét, mert nem akarta elveszíteni a fiút, mert neki annyira kellett. Illetve vérszerinti apja is megbánta az örökbeadást, miután kikerült a nehéz helyzetből, mert igenis, neki is kellett.
Mindenki kell. Mindenki kell valakinek. Vagy a párjának, vagy a szüleinek, vagy a barátainak, vagy a testvéreinek, vagy a közösségének, vagy a gyerekeinek, vagy Istennek, vagy annak az erőnek, amiben hisz, vagy önmagának, vagy talán ezek mindegyike igaz.
Keresd meg, hogy Te kinek kellesz!