Mostanság, hogy elvesztettem az édesapámat, folyton mindenféle tünetet fedezek fel magamon. Többször voltam orvosnál, kaptam hál’ istennek rengeteg negatív leletet, ezek után pedig meg is szűnt a fájdalom. Viszont ahogy az egyik fájdalom, tünet megszűnt, előjött egy másik, tehát a minta ismétlődik. Megpróbáltam a youtube-on fellelhető videók segítségével ötleteket gyűjteni, hogy mi lehet az oka ennek.
Korábban nagyon sokat küzdöttem a pánikrohamokkal, ezért tudom, hogy a psziché tényleg tud olyan állapotot generálni, hogy tényleg azt érzed, infarktusod van, és mindjárt meghalsz. Aztán bemész az ügyeletre, és kiderül, hogy minden értéked normális, a vérnyomásod, a pulzusod oké, és az ekg-n sem látszik semmi. Amikor már sokadszorra fordul elő mindez, akkor már többnyire “tudod”, hogy ez “csak” egy pánikroham. Viszont mindig ott van az para is, hogy mi van, ha most az egyszer nem csak pszichoszomatikus és tényleg mindjárt infarktusod van, és mindjárt meghalsz? Ilyenkor jön a “menjek orvoshoz, vagy ne?” – dilemma.
Amikor nyolc évvel ezelőtt megoldódott a pánikroham, akkor valójában egy terápiás ülésen módosult tudatállapotban szembesültem egy helyzettel, amitől szorongtam. Miután a terapeuta segítségével feloldottuk a szorongást, a pánikrohamok megszűntek.
Most, nyolc év elteltével újra visszajött, azzal a különbséggel, hogy most nem “infarktusszerű” tüneteket generálok, hanem más tüneteket, és erről azt hiszem, hogy talán (biztos?) valami komoly, majd teljesen bepánikoltatom magamat, elmegyek a háziorvoshoz, aki nem talál semmit, ad valami gyógyszert, amitől nem javul, visszamegyek, kikönyörgöm, hogy küldjön el komolyabb vizsgálatokra, elküld, elmegyek, várakozom, rettegek, kéreszkedek a munkahelyemről, leletért megyek, stb, majd a végén az derül ki, hogy negatív. Ezután egy ideig jól vagyok, majd jön egy új tünet, és kezdődik minden elölről. Időnként beírom a google-ba a tüneteimet, ijesztőbbnél ijesztőbb cikkeket olvasok, vagy egyszerűen csak reggel arra ébredek, hogy rettegek a fájdalomtól, betegségtől, haláltól.
Az apukám rákban halt meg. Úgy mesélték a szüleim, hogy Apa három éves korában elkapta a járványos gyermekbénulást, amire akkor még nem volt védőoltás. Ez egy cseppfertőzéssel terjedő erős vírus, amely visszafordíthatatlan izomsorvadást okozott, és csak a gyerekeket támadta meg. Az ötvenes években ijesztő méreteket öltött, rengeteg gyereknek bénult le egy vagy több végtagja, de volt, aki nyaktól vagy deréktól lefelé bénult le, megint másoknak a légző izmait is érintette a betegség, ezért mesterségesen, ún. “vastüdővel” tartották őket életben. A világháború és az ötvenhatos forradalom után számomra elképesztő, hogy embereknek ilyen borzalmas dolgokat kellett átélniük. Apa bal karja könyöktől felfelé örökre béna maradt.
Állítólag az amerikai elnök, Franklin Delano Roosewelt is érintett volt, ezért óriási pénzeket fektettek az ellenszer kifejlesztésébe. A Sabin-cseppekkel Magyarországon 1959-től kezdték oltani a gyerekeket, megállítva ezzel a járványt, de apukámon ez már nem segített. A felkarját sosem tudta többé használni, és a sorvadás miatt elég látványos is volt. Ami viszont sokkal rosszabb, az az, hogy ő egész életében betegségtudattal élte az életét. Kiskorában gyakran kapott el mindenféle megfázást, a nagymamám pedig túlféltette – érthető okokból – és minden köhögés után rohant vele az orvoshoz. A gimnázium alatt átesett egy hatalmas tüdőgyulladáson. Harminc éves volt, mire megtalálta anyámat, aki elfogadta a testi fogyatékosságát, és hozzáment. Ekkor Apám már agglegénynek számított. Gyerekként emlékszem, hogy körülbelül negyven éves koráig jól volt, akkor azonban abba kellett hagynia a kedvenc hobbiját, a vadászatot, majd rokkant nyugdíjas lett, mivel elkezdett betegeskedni. Én azonban úgy emlékszem, hogy Apa akkor kezdett betegeskedni, amikor abbahagyta a vadászatot és a munkát, és nem fordítva. A karját könyöktől lefelé tudat használni, és a kezét is. Bár látványosan sorvadt volt a bal karja, én gyerekként mindig ilyennek láttam őt, és nem tartottam furának, sőt őt gondoltam a világ leginkább jóképű férfijának. Most is előttem van, ahogy vidáman, vadász kalapban, puskával a vállán, kipirulva jön haza az erdőből, övében vadászkéssel, 3-4 fácánnal, nyúllal, rókával a vállán, és megy hátra, a ház mögé “nyúzni”, aztán nagy szakértelemmel tűzdeli meg kolbászkarikákkal, szalonnával, gyöngyhagymával a vadhúst a sütőben.
A kilencvenes évektől kezdve sokat betegeskedett, 2008-ban pedig kiderült, hogy egy myeloma multiplex nevű vérképzőszervi daganatos elváltozásban szenved. Akkoriban rákerestem az interneten erre a betegségre, de magyarul szinte semmit nem találtam róla. Apa kapott egy kemoterápiát és egy csontvelő – átültetést, mindkettő nagyon megviselte. Az első kemoterápia közben összeomlott lelkileg, és az onkológus pszichiátriára küldte, azt mondta, ilyen lelkiállapotban nem tudja folytatni a kezelését. Hónapokig volt ott, és amikor visszatért, már nem volt igazi önmaga, és úgy éreztem, sosem kaptam őt vissza olyannak, mint amilyen gyerekkoromban volt. A csontvelő-átültetés után már nem volt szükség kemoterápiára, és én úgy láttam, javult az állapota, havonta kellett visszajárnia az orvosához. Azonban minden korábbinál nagyobb hipochondria alakult ki nála. Folyton figyelgette magát, minden apró fájdalomtól, hasmenéstől, láztól bepánikolt, és mentőt hívatott, vagy rohant az orvoshoz. Rettegett a haláltól. A csontvelő-átültetés után 13 évvel meghalt, 64 évesen néhány perc alatt, szívelégtelenségben, pont úgy, ahogy az a myeloma multiplex leírásában olvasható. A májában rosszindulatú daganatos elváltozást találtak. A májdaganat köztudottan az alkoholisták betegsége – apám egy kortyot sem ivott egész életében, és egy darab cigarettát nem szívott el, utálta is mindkettőt, a táplálkozására is odafigyelt, volt rajta egy minimális súlyfelesleg, de a végsőkig sokat mozgott, kertészkedett a jó levegőjű, stresszmentes falusi környezetben. Mégsem élhetett tovább. A gyermekbénulás túlélői körülbelül ötven évig élnek csak állítólag, és a halálakor újra megkerestem a myeloma multiplexet az interneten – kiderült, hogy ez gyógyíthatatlan betegség, a csontvelő-átültetés tíz évvel hosszabbítja meg az életet, de nem hoz végleges gyógyulást.
Elvileg tudnom kellett volna, hogy meg fog halni, de sosem mondta el nekem, hogy kb. tíz éve van hátra, sem ő, sem Anya. Azt hittem, a hipochondriája csak öreges rigolya, és hetven – nyolcvan éves koráig is el fog élni azzal a vidám természetével, ami neki van. Nem így történt. A halála nagyon megviselt, és mind a mai napig fáj.
A fura az, hogy a halála után nem sokkal elborított a hipochondria. Az, amiért kinevettem, hogy minden betegségtől már-már komikusan retteg (egyik alkalommal kis csomót talált a mellkasában, és bepánikolt, hogy mellrákja van, ami a férfiaknál elképesztően ritka), most rám lett jellemző. Szeretném megoldani ezt a problémát, de mind a mai napig nem sikerült, igyekszem megfejteni az okát.
Az egyik oka ennek az lehet talán, hogy a karma jött el – nem vettem komolyan Apa hipochondriáját, és most meg kell tapasztalnom, milyen lehetett mindez. Utólag már értem, miért volt hipochonder – rengeteg rákos beteget látott maga mellett meghalni a kórházi ágyon, a csontvelő-átültetés során hetekig a külvilágtól teljesen elzárt, ablaktalan “steril” szobában kellett tartózkodnia, infúziós táplálással, ahol a szerettei sem látogathatták. Sok vizsgálat volt kellemetlen és fájdalmas. Gyerekkorában csúfolták a karja miatt, hét éves korában a Pesten élő keresztanyja felhozta a szabolcsi kis faluból az ORFI-ba, ahol a paralízises gyerekek rehabilitációjával foglalkoztak. Kísérleti alanyok voltak ők – a bénulás végleges volt, de próbálták őket meggyógyítani, sikertelenül. Apukámat nagyon traumatizálta, hogy elszakították az anyukájától, és olyan gyerekekkel volt együtt, akiket nála is súlyosabb bénulás ért. Egy év után kérte, hadd menjen haza. Fiatal korában a lányok nem igazán akartak randizni vele, és sok dolgot fizikailag nem tudott megcsinálni, amit más ember igen. Ehhez képest óriási teljesítmény volt, hogy harmincöt évet dolgozott, eltartott, felnevelt és kitaníttatott két gyereket, és rengeteg dolgozott a munkahelyén is, és a ház mögötti kertben, sőt, sokáig a saját édesapja telkét is gondozta. Apának tehát minden oka megvolt rá, hogy hipochonder legyen, és én ezt nem vettem komolyan.
Egy másik ok, hogy a hipochondria most nálam jelentkezik, talán az, hogy sorsközösséget akarok vállalni vele. A tudatalatti gyerek énem, aki nem tud az idő múlásáról, és még mindig azt hiszi, hogy ő gyerek, talán részt akar vállalni a szenvedésében, hogy így támogassa, hogy Apa ne legyen egyedül a szenvedésével. Terápiában megtapasztaltam, hogy sokszor a tudatalatti psziché azért lesz hipochonder vagy beteg, hogy a szülővel vállaljon sorsközösséget. Azóta igyekszem erősíteni, hogy Apa szenvedése a múltnak a része, a halál őt ez alól feloldozta, most már szabad. Nem segítek rajta azzal, hogy osztozom a fájdalmában, csak magamnak ártok vele, és ő nem akarja ezt nekem.
Egy másik felismerésem az volt, hogy nem hogy sorsközösséget akarok vállalni vele, hanem egy részem tudat alatt egyenesen “ő” – vé, Apává akar válni. Ha olyanná válok, mint ő, vagyis hipochonderré, akkor olyan, mintha újra egyesülnék vele, mintha valamilyen módon feltámaszthatnám, azáltal, hogy magamban megidézem, és enyhítem a fájó hiányát úgy, hogy ily módon egyesülök vele. A húgom mesélt egy Hitchcock filmről, amelyben egy férfi karakter nem tudja elviselni az édesanyja halálát, ezért beöltözik időnként női ruhába, hogy eljátssza az anyját, hogy enyhítse a hiányt.
Amióta erre rádöbbentem, szintén erősítem, hogy ez egy buta megoldás, a tudatalattimban élő “belső gyermek” találta ki, mint túlélési stratégiát. A “belső gyermekem”, aki azt hiszi, hogy még mindig a gyerekkorom a valóság, a saját túlélése érdekében teszi ezt, ő ugyanis nem tud a szülő nélkül túlélni. Azt kell erősítenem, hogy én már nem vagyok gyerek, a gyerekkorom véget ért, Apa szenvedései eltöröltettek, ő azt akarja, hogy én boldog és egészséges legyek, boldogabb és egészségesebb, mint ő, és megnyugvással nézhessen engem a Mennyből. Nem kéri, hogy olyanná legyek, mint ő. Nem tudom őt fizikai formájában feltámasztani, sem ezzel a trükkel, sem mással.
Egy harmadik dolog, amire rájöttem, hogy az ismétlődő minták, akkor is ha destruktívak, valamilyen módon szolgálnak minket, valószínűleg egy tudatalatti hit(rendszer) “hasznosnak” tartja a tudatalatti mintát. Korábban már említettem Berne Emberi játszmák című könyvét itt. Ezen elmélet szerint a tudatalattiban raktározódó hitrendszerek olyan dolgokra késztetnek minket, ami első ránézésre rossz nekünk, de a tudatalattink szerint mégis hasznos. Pl. gyakran az alkoholista felesége azért marad a férjével (vagy szerez ismételten alkoholista, bántalmazó partnert), mert tudat alatt szolgálja őt az áldozat-szerep – a tudatalattija szerint csak így vívhatja ki az emberek figyelmét, együttérzését, ráadásul az alkoholista férj mellett a mártír erkölcsi fölényét is bezsebelheti – egy függőhöz képest “könnyű” erkölcsösnek lenni – ebben a szereben tetszeleg. Megnéztem tehát, hogy mi a haszna annak, ha hipochonder maradok.
Gyerekként sokszor tapasztaltam, hogy anyukám a gondok viharában nem tud ránk, gyerekekre igazi figyelmet fordítani, Apa pedig a betegségeivel volt elfoglalva. Gyakran menekült az otthoni problémák elől a munkahelyre és a vadászatba, ritkán volt otthon, Anya pedig “egyedül” összeroppant a terhek alatt és rajtunk vezette le a feszültségét. Ritka volt, hogy boldognak láttam Anyámat, és az is, hogy láttam, teljes lényével rám figyel. Kivéve, ha beteg voltam. Akkor teljes mértékben rám koncentrált. Nagyon szigorú elvárásokat támasztott velem szemben a tanulás kapcsán, és ez csak akkor enyhült, ha beteg voltam. Akkor mindig nyugtatgatott, simogatott, ugyanakkor pánik- és dührohamot is tudott kapni attól, ha mi, gyerekek betegek voltunk. Azóta is megfigyeltem, hogy addig hajtok a munkahelyen, míg meg nem betegszem, csak akkor engedem meg magamnak a pihenést. Azt kell tehát erősítenem, hogy bármikor pihenhetek, és nem csak akkor kapok megkülönböztetett figyelmet, törődést a szeretteimtől, ha beteg vagyok, hanem mindig.
Ugyanakkor, mivel Anya pánik- és dührohamokat kapott, ha betegek voltunk, azt is megtanultam, hogy sokáig ne foglalkozzak a tüneteimmel, hogy nehogy bánatot okozzak drága jó édesanyámnak. Mára rájöttem, hogy oda kell figyelnem erre, is, ha tüneteim vannak, mielőbb orvoshoz kell mennem, akkor is, ha vaklárma. Nem az én felelősségem édesanyám aggódásának a kezelése, de haragudnom sem kell rá emiatt. Szeretettel és áldással gondolok rá, és elengedem ezt a gyerekkori emléket a fénybe, ahol az angyalok feloldják azt. A saját lelki és testi egészségemért viszont már én vagyok a felelős.
Volt egy olyan érzésem is, hogy ha én beteg vagyok, Apa aggódik, hogy az ő betegségével kevesebbet foglalkoznak majd. Mára rájöttem, hogy inkább arról volt szó, hogy a saját figyelmét oly mértékben lekötötte a betegség, hogy nem maradt kapacitása arra, hogy a mi csip-csup nátháinkkal is foglalkozzon.
Egy másik videós anyag szerint a fájdalom egy jelzés a test műszerfalán, egy, a tudatalattiból érkező üzenet. Az angol pain szó rövidítése lehet az is: Pay Attention Integrate Now. = Figyelj Oda, Integráld az Emléket. Vagyis a betegséget egy feldolgozatlan tudatalatti trauma okozza. Ha ez a felszínre kerül és feldolgozza az egyén, vagyis jelentést tulajdonít neki, rájön a fájdalmas emlék okára és hasznára, és elhelyezi az élettörténetében, akkor a betegség gyakran megszűnik.