A titok című filmet egy barátnőm javasolta megnézésre. Inspiráló volt és érdekes, de a könyv elolvasására már nem lettem motivált. Úgy gondoltam, olyan tanításokat foglal össze, amelyeknek a létezéséről én egész életemben tudtam. Keresztény családban felnőve az ima a kérés természetes része volt az életemnek, és gyakran valósult meg az álmom. A várakozás közbeni aktív cselekvést, az elengedést, a görcsös akarás eredményeképp bekövetkező kudarcot, a jelek fontosságát szintén tapasztaltam már. A titok csupán rendszerbe szedte mindazt, amit már tudtam. Az alábbiakban leírom az én “vonzás törvénye” teóriámat, a személyes példámon illusztrálva.
Gyerekkorom óta érdekeltek a nyelvek, a különböző országok, idegen kultúrák. Apukámmal vágyakozva néztem a világ különleges tájait bemutató dokumentumfilmeket. -Látod, kislányom, milyen jó, hogy van televízió, így nem kell elutaznunk arra a sok távoli helyre, hogy meglássuk, hogyan élnek ott az emberek. (Nem! – gondoltam magamban. – Nekem nem elég a tévé. Én el akarok jutni oda!) Rengetegszer nézegettem a térképet, a földrajzatlaszt, Csendes-óceáni kis polinéz szigetek fővárosát betűzgettem, Amerika államait számolgattam, városokat kerestem Oroszországban, Afrikában, Ausztráliában, fővárosok neveit magoltam be.
Hatalmas, határtalan vágy élt bennem az utazás iránt. 17 éves koromra meglett a felsőfokú nyelvvizsgám angolból, az osztályomból egyedüliként. Középfokúra jelentkeztem, de a tanárom azt mondta, menne a felsőfokú is. Tizenkettedikes voltam, amikor az iskolánkból 12 diákot meghívtak Washingtonba egy UNICEF konferenciára. A gimi legjobb angolosai mehettek csak, én köztük voltam. Viszont körülbelül félmillió forintba került az út 1999-ben, a szüleimnek nem volt pénze rá, így le kellett róla mondanom. Viszont a gyerekkori szobám fiókjában megvan még a washingtoni meghívó.
Mivel a nyelvvizsgám miatt felmentettek az angol óra alól a gimiben, mindig ellógtam a könyvtárba internetezni ilyenkor. Négy darab számítógép volt a tízezer fős tiszaparti kisváros ódon kis épületében. Hétköznap, iskolaidőben senki nem használta őket. Itt kerestem meg először a Közgáz honlapját. Már akkor tudtam, hogy oda akarok járni. A Nemzetközi Tanulmányok szak minden tantárgya tetszett. Lenyűgözött, ahogy a Fővám téri épület a Duna fölé magasodik a Szabadság híd lábánál a képeken.
A Közgáz Nemzetközi tanulmányok szakára jelentkeztem,, annak ellenére, hogy anyukám ellenezte, hogy Pestre menjek tanulni. 1400-an jelentkeztek a 140 helyre, ezért jó ötletnek tűnt másik iskolát is megjelölni. Budapest mellett Veszprémre és Miskolcra esett a választásom, de biztos voltam benne, hogy felvesznek a Közgázra. A Kelet-Magyarország napilapból lehetett megtudni a felvételi ponthatárok eredményét. Az internetet már tanultuk számtech órán a suliban, de ritka madár volt még az otthonokban. Nekünk pedig a Keletmatyi sem járt, csak a nagynénémnek a szomszédban. Ő hozta át, hogy megnézzem, felvettek-e. Vágyakozva terítettem ki az újságot a hepehupás, forró betonteraszunk tetejére, letérdeltem, úgy néztem az apró betűs táblázatot. Nagymamám, aki mindig a terasz lépcsőjén kucorgott, árgus szemekkel figyelte, mi lesz velem. 110 pont kellett volna, nekem 104 volt. Nem vettek fel. Az angol felvételire egyáltalán nem tanultam – “Nekem megvan a felsőfokú nyelvvizsgám, minek tanuljak?” – gondoltam. Elbíztam magamat, és nem tettem meg mindent a vágyott célért, így nem is jött össze.
Így maradt Veszprém, a második opció. Egy évet töltöttem el ott. Nem engedtem, hogy a szüleim elkísérjenek felvételizni, pedig Budapesten csak kétszer jártam ezt megelőzően, nyolc és tizenkét évesen, a Dunántúlon pedig még soha. Egy év után úgy döntöttem, megpróbálok átjelentkezni Pestre. Több oka is volt. Magánéleti is – közelebb akartam lenni a Szabolcsban élő szeretteimhez. A másik ok pedig egyszerűen csak annyi volt, hogy a Közgázt akartam eredetileg. Ezt terveztem be először. Veszprém rendben volt, de valahogy nem az igazi, nem találtam a helyemet, nem igazán lettek barátaim, és nem élveztem az egyetemi napokat, a kollégiumi életet, amit egyébként mindenki imádott. Elhatároztam, hogy beadom az átjelentkezési kérelmemet Pestre, még egy esélyt adok ennek, és ha nem jön össze, akkor örökre elengedem.
Felhívtam a tanulmányi osztályt, hogy az átjelentkezés menetéről érdeklődjek. -Át akar jelentkezni? Ráadásul gondolom állami finanszírozású helyre. Hát, próbálja meg, de sok jót nem ígérhetek. A honlapról tudja letölteni a kérelmet. Töltse ki, és személyesen hozza be hozzánk az irodába. Ötezer forint a díja. Mint tudja, 1400-an jelentkeztek 140 helyre. Sok szerencsét. Viszont hallásra. – Ezzel a hölgy rám csapta a telefont.
Letöltöttem a jelentkezési lapot a honlapról, befizettem az ötezer Forintos csekket. Nem voltam ismerős Budapesten, amikor Veszprémből jöttem haza, a Déliből átmentem a Nyugatiba, hogy felszálljak a hazafelé tartó vonatra. Ennyit közlekedtem a fővárosban. Megnéztem az interneten, hogyan jutok el Fővám térre. Kiderült, hogy nem is bonyolult. A torkomban dobogott a szívem, amikor leszálltam. A budapestiek sosem fogják megérteni, mennyi le tudja nyűgözni a város szépsége azt, aki nem itt született. A Fővám tér napos volt, az ég madarakkal teli, vidáman folyt a hatalmas, monumentálisan széles Duna. A Szabadság híd és az Egyetem még szebb volt, mint a kisvárosi könyvtárban, a honlapon. Azt viszont nem tudtam, hogy a Gellért – hegy éppen szemben van 
Még most is emlékszem az Ybl Miklós tervezte épület márványpadlójának kongására a lépteim alatt, a csöndre és a hűvösre. A vizsgaidőszak utolsó hetében diákok alig lézengtek. A Tanulmányi Osztály ajtaja nyitva volt – leadtam a jelentkezést. Küldetés végrehajtva – hazautaztam a szüleimhez. Augusztus végén, amikor már megvolt a helyem a veszprémi kollégiumban, és készültem az új tanévre, kaptam egy kis borítékot a Közgázról. “Biztosan elutasítás, ha ilyen kicsi” – gondoltam. “Örömmel értesítjük, hogy átvételi kérelmét elfogadtunk” – állt a levélben.
Az egyetemen felvettem az India-tanulmányok, Kína-tanulmányok, Afrika – tanulmányok órákat. Hallgattam Franciaország történetét a forradalomtól napjainkig, egy Kanadát bemutató tantárgyat angolul, érdekeltek a Közel-Kelet problémái. A szakdolgozatomat afrikai konfliktusok emberi jogi kérdéseiről írtam. Mégis a közgazdaságtan kezdett el jobban érdekelni, és nem a külpolitika.
Ötödéves voltam, amikor a Közgáz Karrier Expo-n leadtam az önéletrajzomat az egyik legnagyobb amerikai bank magyarországi kirendeltségének standján. Annyira jól elbeszélgettem a HR-essel, hogy biztos voltam benne, felvesznek ide dolgozni. Egy másik interjúra csak unalomból mentem el, valami piagyártó céghez, a nevét sem hallottam soha. Természetesen nem vettek fel a híres amerikai bankhoz. Már megint elbíztam magam Így hát felhívtam a “nemistudomhogyhívják” céget azzal, hogy voltam náluk interjún, és nem kaptam visszajelzést az állásinterjúról. Épp megcsináltam az államvizsgát, és munkát keresek.
-Hogy hívnak? – kérdezte a HR-es a telefon másik végén. Megmondtam a nevemet.
-Ja, téged felvettünk. Nem értesített senki?
-Nem.
-Biztos elfelejtették. Ide az van írva, hogy jövő héten tudsz kezdeni. Ez igaz?
-Igen.
-Akkor jó. Majd a héten valamikor ugorj be a recire aláírni a szerződésed. Van kérdésed?
-Igen. Mennyi lesz a fizetésem?
Sokkal nagyobb összeget mondtak, mint reméltem. Beugrottam a recire aláírni a szerződést.
Diploma után tehát mégsem mertem Brüsszelbe jelentkezni, inkább elmentem egy multihoz, ahol angol volt a főnököm, és akadtak külföldiek. Ráadásul életem legvidámabb három évét töltöttem el itt, fantasztikus csapatba kerültem, és életre szóló barátságokat kötöttem. Majdnem olyan volt, mintha utaznék.
Közben mégis hiányzott az eredeti álom: Külpolitikával, emberi jogokkal foglalkozni nemzetközi szervezetnél, utazni. Így hát újságíró gyakornok lettem a Kitekintő online külpolitikai magazinnál. Poénból jelentkeztem egyik kollégámmal az Európai Unió hivatalnoki állásaira meghirdetett versenyvizsgára. Semmit nem tanultam rá, de annyi infót tömtek az Európai Unióról az egyetemen a fejembe, hogy véletlenül sikerült, és beküldhettem az önéletrajzomat Brüsszelbe. A második körre viszont már nem jutottam tovább. A Kitekintőre szorgalmasan írtam a cikkeket, mégis az derült ki: a külpolitikai újságírás nem nekem való.
Három év multizás és önkéntes, fizetés nélküli külügyi újságírás után pedig végre összeszedtem a bátorságomat, és jelentkeztem Franciaországba önkéntesnek. Arra az EVS programra, amelyet már az Egyetem alatt kiszemeltem magamnak, de diákként még gyáva voltam jelentkezni. Az egyetem alatt munkát vállaltam ugyanis egy bank ügyfélszolgálatán, és az egyik kollégámról kiderült, EVS önkénteseket koordinál. Már akkor elmentem a Tűzraktérben található irodájukba érdeklődni. Érdekes lehetőségnek találtam, és megjegyeztem. De még öt évet kellett várnom arra, hogy EVS önkéntes legyek.
Amikor már tudtam, hogy a multizást franciaországi önkénteskedésre fogom cserélni, egy éven át küldözgettem az önéletrajzokat Franciaországba, válasz nélkül. Sok helyről jött vissza értesítés, miszerint nem létezik az e-mail cím. Elkeseredtem: egyáltalán van valaki azoknak az e-mail címeknek a túloldalán? Léteznek ezek az önkéntes programok? Vagy csak nekem nem sikerül? Az egyik kollégám megerősített: neki vannak EVS-t megjárt ismerősei, ha nekik összejött, nekem is össze fog. Egy e-mailemre pedig visszaírt egy pasi egy francia szervezettől: nagyon tetszik neki az anyagom, csak kérve kér: legalább az e-mailt írjam franciául, és ne angolul, ha az önéletrajzot nem is.
Eszembe jutott, hogy már tizennyolc évesen elkezdtem franciául tanulni, és imádtam, csak az évfolyamtársaim lebeszéltek róla, mondván az angol mellé németet kell tanulni, mert Magyarországnak Németországgal van sok üzleti kapcsolata. Sajnos hallgattam rájuk, és félbehagytam a franciát az egyetem alatt, németből csináltam nyelvvizsgát. Majd 27 éves koromra újra visszajött a francia – mánia. A francia pasi tanácsán felbuzdulva beiratkoztam egy francia alapfokú tanfolyamra, és tovább küldözgettem az önéletrajzomat EVS önkéntes programokra. Hamarosan kaptam egy e-mailt: mehetek egy Castres-ben, Dél-Franciaországban található kisváros oxitán iskolájába dolgozni.
Ha nem jön össze az önkénteskedés, újságíró leszek – gondoltam. Így hát küldtem egy érdeklődő e-mailt a Magyar Újságrók Országos Szövetségének Bálint György Újságíró Akadémiájára. Megkérdeztem, mennyibe kerül az újságíró tanfolyam, van-e felvételi. Kaptam választ, de közben sikerült önkéntes helyet találnom, így külföldre utaztam. Magyaroszágra visszatérve, két évvel később elvégeztem a MÚOSZ-t, szintén életre szóló élményeket és szuper barátokat szerezve.
A vonzás törvénye tehát valahogy így működik nálam:
-Mindent megkaptam, amit akartam, de nem mindig akkor és olyan formában, ahogyan elképzeltem. Volt, hogy később, és volt, hogy más formában.
-Számos kudarc ért, amikor biztos voltam a sikerben, és számos siker ért, amikor biztos voltam a kudarcban.
-Volt, hogy nagyon vágytam egy célt elérni, és borzalmas volt, amikor elértem. Volt, amikor nem oda kerültem, ami az eredeti célom volt, csalódásként éltem meg, majd a “csalódás” életem egyik legjobb élményévé, fantasztikus meglepetéssé változott, és rájöttem, hogy jé, végülis én ezt akartam, itt van, megkaptam.
-Volt, hogy azt hittem, be kell kerülnöm valahová, el kell érnem valamit. Küzdöttem érte, nem sikerült. Tovább küzdöttem, sikerült. Volt, hogy az derült ki: igen, ez az, a helyemen vagyok. Volt, hogy az derült ki: Úristen, mit keresek én itt? Ezért küzdöttem annyit? Nem akarok itt lenni!
– Ha volt egy elképzelésem arról, amit szeretnék, akkor előbb-utóbb megkaptam. De kellett, hogy ez az elképzelés ne merev legyen, hanem rugalmasan alakítható cél.
-Ha már elképzeltem a célt, és lehetetlennek tartottam, akkor nem jött össze. Ha lehetségesnek tartottam, mert találkoztam valakivel, aki megcsinálta, akkor többnyire összejött. Az is segített, hogy Isten segítségét kértem, amikor nem tudtam elhinni, hogy valami az enyém lehet. Isten számára valóban nincs lehetetlen. Kértem, hogy Ő higgyjen benne helyettem, mert én nem tudom ezt elképzelni, ez már túl szép ahhoz, hogy igaz legyen. Megteszek mindent, de hinni nem tudok benne. Isten hitt benne helyettem is. Sikerült.
-Ha úgy éreztem, mindent megtettem a célért, boldogan elengedtem, tudván, hogy részemről mindent megtettem, akár sikerül, akár nem, én már nem tudok többet tenni. Többnyire sikerült. Ha nem tettem meg érte mindent, lustaságból nem csináltam meg minden feladatot, vagy elbíztam magamat, akkor nem is sikerült.
– Az volt a jó, amikor a szívem vágyaira hallgattam, és nem arra, amit mások szerint kellett volna tennem, akkor is, amikor őrültségnek tűnt, anyagilag nem kifizetődőnek, vagy nem logikus döntésnek.
-Ha nem találtam a helyemet valahol, akkor nem is voltam odavaló. Ha a helyemen voltam, azt azonnal éreztem. A megfelelő emberekkel találkoztam, nem volt gondom a barátkozással, nem szorongtam, nem kellett gondolkoznom azon, hogy miről beszélgessünk.
-A jelek folyamatosan jelen voltak az életemben, mint az út menti táblák, amelyek mutatják, merre vannak bizonyos települések. A tábla még nem maga a hely, de jelzi, hogy erre van, jó úton jársz. Néha közel van, néha még messze, de az irány jó. Már akkor is tudtam, hogy erre fog vezetni az utam, de a konkrét lehetőségek csak később köszöntöttek be.
-Már a gimiben meghívtak egy külügyi diákkonferenciára. Már az egyetem alatt jelentkeztem önkéntesnek, de csak öt év múlva jött össze.
-Voltam külpolitikai újságíró, és a MÚOSZ-ban már 2010-ben érdeklődtem, de csak négy évvel később végeztem el.
-Már tizennyolc évesen is franciául kezdtem el tanulni, de csak huszonnyolc évesen tanultam meg, egy külföldi önkénteskedés során.
– 1996-ban Londont az angol tankönyvemben található képeken nézegethettem, a szabolcsi vályogházunk padlóján ücsörögve. Amikor körülbelül 2006-ban regisztráltam az iwiw-re, az “ezt csinálom, amikor dolgozom” részbe ezt írtam: very successfull businesswoman leszek. Tíz évvel később, 2016-ban a londoni Canary Wharf egyik felhőkarcolójában prezentáltam egy üzleti út keretén belül egy IT Department Head-nek, főnököm főnökének. Addig felhőkarcolót csak filmekben láttam.
-Az EVS önkénteskedésről egy kollégámtól értesültem , első munkahelyemen, egy bankban. Nagyon büszke voltam rá, hogy egyetem mellett bankban dolgozom, de három hónap után kirúgtak, mert elbíztam magam, és nem dolgoztam elég szorgalmasan. Diploma után égő vágyat éreztem rá, hogy dolgozni menjek az egyik legnagyobb amerikai bank hazai leányvállalatához. Biztos voltam benne, hogy felvesznek. Nem vettek fel. Jelenleg a világ egy másik nagy amerikai bankjának magyarországi leányánál dolgozom. Véletlenül találták meg az önéletrajzomat az adatbázisukban, akkoriban nem kerestem állást, főleg nem bankban. Azonnal felvettek.