El tudod képzelni, hogy sírj a boldogságtól amiatt, hogy mosogathatsz? Elég abszurdnak hangzik. Te utálsz mosogatni? Sokan utálunk. Vacsora után gyakran szájhúzgálva, sóhajtozva állunk fel: -Na jól van, akkor elmosogatok… – mondjuk. De már előre rosszul vagyunk a koszos edények látványától. Ez a cikk arról szól, hogyan változtassuk a gyűlölt feladatokat elviselhetővé, sőt, örömtelivé.
Épp külföldön éltem, és karácsonyra hazajöttem Magyarországra, négy hónap után először. Életem egyik legboldogtalanabb időszakát éltem. Padlón voltam anyagi, magánéleti és karrierszempontból, rengeteg kilót szedtem fel, és életemben nem dohányoztam annyit, mint akkor.
A jobb élet, a változás reményében váltottam be gyerekkori álmomat, miszerint Franciaországba megyek önkénteskedni. Épp elégedetlen voltam a karrieremmel, párkapcsolatom jó ideje nem volt, és hét év telt el azóta, hogy Budapestre költöztem Szabolcsból. Ami egyetemistaként lenyűgözött – a város pezsgése, a fantasztikus kulturális élet, a sok program, koncert, fesztivál – addigra elvesztette jelentőségét számomra. Minden azt üvöltötte bennem: Előre! Előre! Változást akarok!
Azt gondoltam, Magyarországgal van a baj. Aztán külföldön rájöttem, hogy nem így van. A világom a saját korábbi, negatív gondolataim kivetülése. Amíg nem változtatok a gondolkodásmódomon, addig bárhová is menekülök önmagam elől, mindig ugyanazokkal a problémákkal fogok szembesülni. Gyerekkoromban láttam egy horrorfilmet. Egy amerikai házaspár egy ismeretlen kisvárosba tévedt autóval, ami nem volt rajta a térképen. Megkérdezték több helyen is, hogy hogyan tudnak kijutni a városból, és visszakerülni az országútra, viszont újra és újra az “Üdvözöljük városunkban” táblával találkoztak, bármilyen irányba indultak is el. Úgy tűnt, mintha a város fogva tartaná őket, nem tudtak kijutni ebből a helyzetből, és újra és újra ugyanabba a táblába ütköztek. Hasonlóan éreztem magamat én is: bárhová megyek, mindig szemben találom magamat ugyanazzal a problémával.
Karácsony után nem sokkal a pesti albérletemben ültem egyik barátnőmmel. Nagyon jó volt újra itthon, és szomorúan gondoltam vissza a visszautazás dátumára. Nem volt kedvem visszamenni. Azért mentem külföldre, mert utáltam a munkámat, és sikertelen voltam benne. Az önkéntes program keretében talált projekt – animátor voltam egy oxitán iskolában – szintén nem hozta meg a várva várt sikert. Ugyanúgy utáltam a munkámat, ha nem jobban, ráadásul kevesebb pénzem volt, nem nagyon találtam barátokat, párkapcsolatot, és mindezt úgy kellett átélnem, hogy alig beszélem a nyelvet, és a szeretteim messze vannak, és nem tudnak támogatni. Szóval újra visszakaptam a problémákat, amelyek elől menekültem, csak sokkal nagyobbra nőve.
A barátnőmnek elpanaszoltam mindezt. Ő azt tanácsolta: a jelenlegi helyzetemet próbáljam pozitív szempontbólmegközelíteni. “De kár, hogy mosogatnom kell” – alakítsd át így: “De jó, hogy ma is ehettem, volt ételem, és vannak edényeim, amelyeket elmosogathatok.” “De kár, hogy takarítanom kell” – fordítsd meg: “De jó, hogy van lakás, amiben élhetek, és van mit kitakarítanom.”.
Visszamentem Dél-Franciaországba, és elkezdtem tudatosan a világom szépségeire fordítani a figyelmemet. Sétálni mentem minden szabadidőmben a kisváros utcáira. Azt gondoltam, egy 40 ezer fős városkát két hét után be tudok járni, és már nem találok benne semmi érdekeset. Rájöttem, hogy tévedtem. Nem “látó” szemmel néztem a helyet, ahol élek. Sétáim során felfedeztem, mennyi míves kopogtató, csodás árnyalatokkal megfestett spaletta, mediterrán erkély, kovácsoltvas kerítés, pálmafa, különleges, Magyarországon nem fellelhető szubtrópusi növény, szűk sikátor, középkori pici templom, több száz éves, oxitán nyelven kiírt utcanévtábla, szűk sikátor, művészien berendezett kirakat, hangulatos kávézó, hidacska, eldugott csokoládébolt van a városban.
Utálunk mosogatni, én is utálok, és takarítani is. Korábban hallottam arról, hogy a világ vagyonának 80%-a a világ lakosságának 20%-ának kezében van. Magyarországon sokan szenvednek anyagi problémáktól, mégis, így is, is a világ magas életszínvonalán élő 20%-hoz tartozunk. Franciaországban tényleg találkoztam afrikai és arab bevándorlókkal, volt, aki kis lélekvesztőn menekült a tengeren egy olyan országba, ahol nincs háború. Sokan olyan helyről jöttek, ahol az ivóvíz sem elérhető, nemhogy az étel, vagy a gyógyszerek, hogy az alapfokú oktatásról, moziról, televízióról, mint “luxuscikkekről” ne is beszéljek. Korábban ezek az emberek számomra is csak BBC dokumentumfilmekben vagy a külügyi hírekben léteztek. Ott az utcán, a munkahelyen, a boltban lehetett találkozni ezekkel az emberekkel, akik átélték mindezt.
Magyarországon a lakosság többségének a napi háromszori étkezés magától értetődő (az most mindegy, hogy milyen minőségű / árkategóriájú ételről beszélünk), rendelkezik fedéllel a feje fölött, (az most mindegy, hogy milyen minőségű és árkategóriájú) amiben van konyha, a konyhában csap és edények, a csapból pedig ivóvíz folyik, hideg és meleg ivóvíz, és annyira sok van belőle, hogy nem csak inni tud az egész család, de mosogatni, ruhát mosni, felmosni is. Mindezt ivóvíz felhasználásával. Ehhez képest azon “picsogni”, hogy nincs kedvem ebéd után elmosogatni, szánalmas és nevetséges, igazi “first world people’s problem”
Rájöttem, hogy amint más szemszögből vizsgálom az élethelyzetemet, máris meglátom benne a pozitívumokat. Megváltozik az életem attól, hogy pozitívabban személelem? Önmagában nem, ez ahhoz még kevés. Akkor miért jó tök ugyanazt a “szar” élethelyzetet pozitív, és nem negatív szemszögből nézni? Azért, mert emelkedik a rezgésem. Nyugodtabb leszek, és a nyugodt lelkiállapot alkalmasabb arra, hogy elkezdjek cselekedni az életem jobbá tétele érdekében.
Ha elégedetlen voltam az anyagi helyzetemmel, párkapcsolatommal, munkámmal, akkor az elégedetlenség egy frusztrált, dühös, zaklatott, vagy éppen szomorú, depresszív, vagy akár kétségbeesett, lelkiállapotot eredményezett. Alkalmas volt ez a lelkiállapot arra, hogy cselekedjek és változtassak? Nyilvánvalóan nem. A folytonos negatívumokra történő fókuszálással önmagamat hergeltem, önmagamat tartottam benne egy negatív érzelmi spirálban. A hála segített, hogy a meglévő “langyos kakiban dagonyázós” szituban meglássam a jót, hálás legyek azért, amiért ebben a helyzetben hálás lehetek, és egy emelkedettebb, nyugodtabb lelkiállapotba kerüljek, amelyből már képes voltam teremteni, cselekedni.
Egyik alkalommal, amikor hálát adtam az éltelért (felvágott, retek sajt, kávé, tej, semmi extra) – elképzeltem, hogyan jutott el az az étel az én asztalomra. Elképzeltem a gabonát, a retket, amint kis magból lédús, zöld levelekkel rendelkező, virágzó, termést érlelő növénnyé érik a szántóföldön, miközben gondos napszámos kezek, vagy intelligens mérnökök által megtervezett gépek öntözik, permetezik, gyomtalanítják, végül leszüretelik. Megint mások fáradtságos munkával szállítják, adott esetben egy gyárban feldolgozzák. Elképzeltem az állatot, aki az életét adta azért, hogy én ehessek. Bocsánatot kértem tőle, és hálát adtam neki. Elképzeltem, hogy a kávé valószínűleg Brazíliából vagy más távoli országból származik, nagyon magas, általam sosem látott hegyek lejtőin növekszik a kávécserje, napszámosok gyakran nevetségesen kevés pénzért szüretelik le, így jut el a gyárakba, ahol szárítják és pörkölik. Amikor a reggeli kapkodásban a kávémat hajtom fel épp, bele se gondolok abba, hogy egy távoli országból származó luxuscikket fogyasztok épp, amely csupán néhány száz éve lett ismert Európában, és csak a leggazdagabb nemesek ízlelhették.
Egy ilyen hála – ima után úgy éreztem, ha tovább folytatnám, az ételért való hála egyre mélyebb és mélyebb rétegei tárulnának fel előttem. Még hálát adhatnék azért, hogy sok egészséges összetevőt tartalmaz a reggelim, ha nem is mindegyik az, hogy van pénzem és munkám, aminek hála, minden nap többször ehetek. Szinte sosem kell olyat ennem, amit nem szeretek, vagy amit unok, változatosan, és viszonylag egészségesen tudok táplálkozni, stb. Egy ilyen hála – ima után könnyes szemmel tudok felállni egy kiflit, felvágottat, retket, sajtot tartalmazó reggeli után.
Ugyanígy, mosogatás közben arra fókuszáltam: köszönöm, hogy használhatom a meleg ivóvizet azért, hogy az edényeim tiszták legyenek. Hogy nem csak arra van elég vizem, hogy ihassak, de arra is, hogy meleg vízben fürödjek minden nap, és a ruháimat, edényeimet, tárgyaimat is ebben mossam. Megemlékeztem azokról, akik hosszú órákat gyalogolnak azért, tiszta vízhez jussanak minden nap, hogy megitassák a gyermekeiket, az állataikat, és az ivóvízben fürdésről, mosásról, mosogatásról nem is álmodhatnak. Ezt az utolsó mondatot egyébként a híres buddhista szerzetes, Thich Nhat Hanh Zamat című könyvéből származik. “Hálát adok a tiszta vízért, amely fenntartja az életemet. Megemlékezem a sok millió emberről, aki tiszta víz nélkül él minden nap.” Ha erre gondolunk mosogatás közben, sírni tudunk a boldogságtól amiatt, hogy mosogathatunk.