Miért nem oldódik már meg? – leckék ellenállásból

Frusztrál és dühít, hogy sem elfogadni, sem megoldani nem tudom a helyzetet. Én ezt ellenállás – leckének hívom. Az egyik terület, ahol még rengeteget kell fejlődnöm, a türelmetlenség és ellenállás érzése még mindig nehezen megy. Korábban már írtam a lakást vásárlók iránt érzett irigységemről. Még mélyebbre ástam ezzel kapcsolatban. 

Felmerült bennem, hogy miért van ez a különbség köztem és köztük. Nekik miért lehetséges lakást, házat venni, miért tudnak az ő szüleik segíteni, az enyémek pedig nem, miért van az, hogy bizonyos családoknak ez meg se kottyan, nekünk pedig az elérhetetlenséggel határos álom? A következőre jöttem rá, hazafelé, a villamosmegállóban.

Nekem az az életfeladatom, hogy ezt a helyzetet megoldjam, nekik meg nem. Ennyi. Nekik ezzel az otthonteremtéssel, saját ingatlan megteremtésével nincs dolguk az életben, ezért az univerzum életüknek ezen aspektusa elől elhárítja ezeket az akadályokat, hogy más, fontosabb életfeladatbeli célokra koncentrálhassanak, és ezzel már nekik ne kelljen foglalkozni. Nekem viszont az a feladatom, hogy megmutassam mindenkinek, hogy ez igenis lehetséges, szülői segítség nélkül is, Budapesten is, a mai árak mellett is. Már rengeteg dolog sikerült nekem, amiről mindenki azt mondta, hogy úgyse fog. Majd ez is fog.

Nekik sem könnyű. Nem mindenkinek a szülei vették a lakást. Akinek a szülei besegítettek, saját megtakarítással is rendelkeztek. Mindenképpen tettek érte, talán többet, mint én. Ha pedig csak és kizárólógáson a szülők vagy a párja fizette a lakást, akkor valószínűleg nekik ezen helyzet megoldása nem karmikus feladat, nekem viszont igen. A saját életemmel kell foglalkoznom, nem másokéval.

Nekem viszont dolgom van ezzel, és addig nem múlik el ez a rossz helyzet, amíg meg nem tanulom a leckémet, hogy magasabb szintre léphessek. Ezt korábban is tapasztaltam: addig nem tudtam kilépni egy rossz helyzetből, (munka, párkapcsolat, stb.), amíg meg nem tanultam azt a leckét, amit az a helyzet tartogat. Ez többnyire egy számomra nagyon utált lecke volt, óriási ellenállást éreztem azzal kapcsolatban, hogy megtanuljam, a nagy ellenállással és utálattal pedig természetesen extra figyelmet és energiát adtam neki, hogy még nagyobbra növesszem. Ekkor viszont már kénytelen voltam foglalkozni vele, és eljutni arra a szintre, hogy ne csak elfogadjam a rossz helyzetet, hanem örüljek neki, hogy kaptam, mert már látom az értelmét, és ennek a segítségével magasabb szintre léphetek. Amikor bekövetkezett a korábban gyűlölt helyzet elfogadása, sőt az iránta érzett hála, akkor a (már nem is annyira) gyűlölt helyzet magától eltűnt.

Például gyűlöltem az egyik munkahelyemet, viszont sem cégen belül, sem cégen kívül nem találtam jobbat. Nem értettem, miért. Amikor már undorral mentem be dolgozni több mint egy év keresgélés után, hirtelen rádöbbentem: nem végzem alázattal a munkámat. Ez a cég jó fizetést ad nekem, én pedig nem értékelem. Hülyeségnek tartom a feladataimat, nem vagyok alapos, link módon, pontatlanul csinálom, nem érdekel a végeredmény, mert én “utálom a munkámat”. Amikor rájöttem, hogy a feladatom itt az alázat leckéjének megtanulása, el tudtam fogadni, hogy “most ez van”, és elengedtem a váltással kapcsolatos vágyakat. Rövidesen az ölembe hullott egy remek lehetőség.

Valószínűleg azért nincs még saját lakásunk, mert

1. Még mindig nem bánok elég jól a pénzzel. Sokat fejlődtem, de biztos, hogy van még hová. Már elég jól beosztom és megtalálom az egyensúlyt a túlköltekezés és a túlzott spórolás között. De talán gyakorolhatnám a felesleges fogyasztásról való lemondást gyakrabban, a nemet mondani tudást pénzköltős helyzetekre, amiket nem is akarok, és elkezdhetnék pénztermelő, passzív jövedelmet termelő tevékenységet folytatni.
2. Még mindig nem teremtek elég jól. Talán a könnyen lakáshoz jutott ismerőseim jobban teremtenek, jobban meghatározzák, hogy mi az, amit szeretnének, többet tesznek érte, mint én, többet és jobban kérnek segítséget, mint én, és jobban bíznak az univerzumban, hogy megérkezik a vágyott dolog. Valószínűleg azért jelentek meg ezek az emberek az életemben, hogy megtanuljam tőlük, mi az, amit ők jobban csinálnak.
3. Összehasonlítom magamat másokkal. A közösségi médiahasználat terjedése óta klisévé koptatták az összehasonlítás problémáját. Az összehasonlítás amúgy szerintem mindig is létezett, és nem a facebook találta fel, az emberek mindig összehasonlították magukat másokkal, mióta világ a világ. Csak talán most fokozottabban van jelen az életünkben. Szerintem az összehasonlítás nem ördögtől való, van negatív és pozitív aspektusa, mint mindennek. A negatív aspektus, hogy a másik helyzetét túlidealizálom, a magamét pedig túl negatívnak állítom be. Ezzel elkeserítem, sajnáltatom magamat. Ez egós játszma, és a felelősségvállalás elhárítása és mások együttérzésének kiváltása  a célja.  A pozitív aspektus az, hogy az összehasonlítás segítségével megláthatom, hová fejlődhetek, mire vágyom, merre vezet a fejlődés útja, és mások sikeréből erőt merítve bízom abban, hogy ha másoknak sikerült, akkor nekem sem lehetetlen, sőt.
4. Talán van negatív hitrendszerem a lakással kapcsolatban, ami akadályoz a teremtés megvalósulásában. Milyen félelmeim vannak a saját lakással kapcsolatban?
   1. Az otthon gyerekkoromban a rettegés, veszekedések, érzelmi ridegség és pénztelenség helyszíne volt. Félek, hogy ha saját otthont teremtek, újrateremtem mindezt. Megoldás: A rettegést gyerekként éreztem. Már felnőtt vagyok, ez a helyzet elmúlt, én más vagyok, nem kell rettegést átélnem a szeretetkapcsolataimban. Félni attól, akit szeretünk, ma már nevetséges. Gyerekként ez megvédett, de ma már nincs erre szükségem. A veszekedések és érzelmi ridegség remek egyensúlyt teremtettek a szüleim számára, akik beleragadtak egy negatív helyzetbe, nem hittek benne, hogy kiléphetnek, nem tudták, hogyan léphetnének ki, és nem is tettek érte. Elfogadták, hogy boldogtalan kapcsolatban kell élniük, és váltogatták a ridegség és a veszekedés fázisait. Ez fájdalmas volt ugyan, de valami miatt nem döntöttek úgy, hogy ennek véget vessenek. Talán az új helyzettől még jobban féltek. A veszekedés csak a sok elfojtott feszültség kicsúcsosodása volt, szükségszerű esemény, mint a hosszú, fullasztó párás nyári délutánok után bekövetkező, felfrissítő vihar. Mindegy, ez az ő életfeladatuk volt, nekem ezzel nem kell foglalkoznom, csak a sajátommal. Én
      1. Hiszek abban, hogy lehet jobb életem.
      2. Meg tudom tanulni, hogy hogyan kell jobban élni.
      3. Tudok tenni érte.
   2. Félek, hogy az otthonteremtés egyenlő a leragadással. Ha hitelt veszek fel, nem válthatok állást, muszáj mindig jól keresnem, ha kirúgnak, elveszik a lakást, viszont ez akadályoz abban, hogy álom – karrierem legyen. Megoldás:
      1. Az univerzum azt akarja, hogy boldog legyek. Nem a lakás, és nem is a biztos állás adja meg nekem a biztonságot. A biztonság Istenben van. A biztonság bennem van. A biztonság az embertársaimban van, akiket Isten azért küld, hogy engem segítsenek. Én vagyok a biztonság. Az alapvető kapcsolatom a létezéssel a biztonság. Isten eddig is segített, hogy kikerüljek borzalmas helyzetekből, egyre boldogabb kapcsolataim, egyre jobb munkahelyeim vannak. Az életem a fejlődés irányába mozdul, akkor is, amikor ez nem tűnik úgy.
      2. Az univerzum azt akarja, hogy boldog legyek, anyagi bőségben éljek az életfeladatomon nyugodtan dolgozva. Ezért akár van lakásom, akár nincs, akár van hitelem, akár nincs, mindig volt, van, és lesz lehetőségem az anyagi bőség és álom – karrier megteremtésére. Az univerzum ezt akarja, mert ekkor tudom a legtöbbet adni az embertársaimnak, ekkor van a legtöbb haszna a létezésemnek, ráadásul inspiráló példa lehetek az embertársaim számára.